2013. ápr 03.

62. iSzindróma

írta: _Maverick
62. iSzindróma

Maga a tömegkommunikációs eszköz az üzenet, a tartalom csak a szelet hús, amit a betörő visz magával elménk házőrzőjének megtévesztésére...”

-Marshall McLuhan-

junkie1.jpgMarshall McLuhan szavai valamikor a 60-as években kerültek leírásra, korát kicsit meghaladó módon. Azokban az időkben, amikor az elektronikus média mai szemmel nézve még épp csak bontogatta szárnyait az egyre több háztartásban megjelenő televízió- és rádiókészülékek terjedése formájában. Az alaptézis - mely szerint a média nem csupán információs csatorna, hanem megjelenési formáján keresztül, a tényleges tartalomtól függetlenül a gondolkodásmódunkat befolyásoló tényező – napjainkban aktuálisabb mint valaha! A modern információs társadalom világhálóra csatlakozó vívmányai körülvesznek minket. Szinte tegnap volt, amikor egyáltalán megjelentek az asztali számítógépek, ma pedig már ott lapul zsebünkben a világ, bárhova is lépünk.

A kimutatások szerint egy mai átlagos internet felhasználó tinédzser napi 8 órán át néz valamilyen képernyőt (ha felszorozzuk azon időintervallumokat, amikor egyszerre többet is, akkor a szám a megdöbbentő 11-re módosul...), és a fejenként havonta küldött üzenetek száma eléri a többezres nagyságrendet. Mindez történik úgy, hogy 4-5 éve még szinte nem is léteztek okostelefonok (magát a szót is aláhúzza a szövegszerkesztő). A változás drámai sebességgel zajlott/zajlik, és újdonságokra fogékony társadalmunknak majdhogynem ideje sem volt elgondolkodni a következményekről, az új helyzet kezelésének esetleges szükségességéről. Azt hisszük mi irányítunk, közben azonban az új média nem csak átvitt értelemben változtatja meg gondolkodásunkat, hanem ténylegesen „átvezetékeli” agyunkat, átformálja viselkedésünket, megváltoztatja neuronjaink kapcsolódásait, átprogramozza szürkeállományunk működését.

platon.JPGTermészetesen nem ez az első ilyen eset történelmünk során. Az írás megjelenése, majd később a könyvnyomtatás elterjedése forradalmi jelentőségű volt. Minden ilyen nagy horderejű változás alkalmával voltak gondolkodók, akik kiálltak az információáramlás új módja mellett, míg mások a károsnak vélt hatásokat zászlajukra tűzve ágáltak ellene. Platón Phaedrus című művében az általa megszólaltatott egyik szereplő az írás terjedésének hatásairól így elmélkedik:

[az írás] feledékenységgel fertőzi meg a lelküket. Felhagynak a memória edzésével, és csak az írott szóra hagyatkoznak, a dolgokat pedig ezentúl nem önnön maguk belső lényegéből idézik emlékezetükbe, csupán külső feljegyzések segítségével.”

Való igaz, egy mai ember már aligha vetélkedhet egy ókori filozófussal, aki órákon át tudta pontosan idézni mások gondolatait. Azt is látni kell azonban, hogy az írástudás széleskörű elterjedése összességében több pozitív elemet hozott az emberiség számára, mint amennyi következtében elveszett. Hasonló megállapításra juthatunk a könyvnyomtatással kapcsolatban is. (Aki részletesebben kíván olvasni ezen témákról, annak ajánljuk Nicholas Carr „The Shallows: What the Internet is Doing to Our Brains” című könyvét)

Vajon ez-e a helyzet most is? Egyre több jel mutat arra, hogy ezúttal összetettebb jelenséggel állunk szemben. Mindenekelőtt ki kell emelnünk a változás sebességét, ami időt sem hagyott a Platónéhoz hasonló gondolatok megfontolására. Akár az írás elterjedésére, akár a nyomtatásra gondolunk, a folyamat évszázados skálán értelmezhető. Az internet, a hordozható számítógépek, az okostelefonok, a konstans online lét térhódítása ezzel szemben alig 5-10 év alatt forgatta fel az életünket. Ennek ellenére már talán nem is emlékszünk arra, hogy milyen volt a világ előttük. Hogyan lehetett megírni egy házi feladatot Google nélkül, vagy milyen volt, amikor ismerősünkhöz tényleg el kellett menni, és be kellett csengetni ajtaján, ha meg akartunk kérdezni valamit.

Consumers_Sigital_Multitasking_at_Home.jpgA társadalmi normáink, alapvető viselkedési illemszabályaink is szélsebesen alakultak át. Ma már szinte észre sem vesszük, ha beszélgetőpartnerünk a társalgás közben telefonján babrál, vagy éppen laptopja képernyőjére tekint. Esetleg éppen azért nem, mert magunk is ezt tesszük, miközben szólunk hozzá. Egész családok ülnek úgy egyazon szobában, hogy mindenki ölében egy-egy laptop/tablet foglal helyet. A munkatársak akár a szomszéd irodában tevékenykedő kollégának is inkább írnak egy e-mailt, sem mint hogy felálljanak, és átmenjenek hozzá. Sőt, sokszor még magán a gépen űzött kommunikációtól is elveszi a figyelmet egy-egy másik funkció. Bizonyára sokaknak ismerős az az élmény, mikor egy Skype-on folytatott beszélgetés közepette egyszer csak a billentyűk pergését hallani csupán a vonal túloldaláról... Sokszor úgy vagyunk ugyanott másokkal, hogy közben mindnyájan egészen máshol járunk.

smartphone1.jpg

idisorder.jpgMihez vezethet mindez? Mi miatt kellhet esetleg aggódnunk? Már az internet „hőskorában” felcsendültek a fellelhető nem kívánt agresszív, szexuális, stb. jellegű tartalmak káros hatásaitól tartó hangok, még annál is korábban a videójátékok okozta függőségről elmélkedők. Mára már tudományosan igazolta számos tanulmány azt is, hogy bizonyos személyiségzavarok, pszichológiai problémák súlyosságát nagymértékben növelheti a világhálón töltött idő, hiszen például egy nárcisztikus személyiség rengeteg teret kaphat hajlamainak kiélésére, de említhetnénk akár a depressziót is, melynek tüneteit tovább súlyosbíthatják a közösségi oldalak, ahol a szenvedő fél órákat tölthet el mások „tökéletes életének” hamis kirakatprofiljait bámulva... Ezeket a kérdéseket alaposan körüljárja a téma szaktekintélye, Larry D. Rosen iDisorder című könyvében (egy a szerzővel készült rádióinterjú itt hallgatható meg).

Mi most azonban ne ezekre fókuszáljunk, hanem a könyvben említett azon jelenségekre, melyek a társadalom sokkal szélesebb rétegeit érintik, amelyekkel gyakorlatilag – akár elismerjük, akár nem – mindnyájunknak szembe kell néznie. Nézzünk egy egyszerű felmérést, hogy jobban értsük, miről is van szó!

Az egyik amerikai elit egyetemen végezték el azt a kísérletet, melynek során megkértek egy csoport diákot arra, hogy töltsék el egy átlagos hétköznapjukat „unplugged” módon, vagyis mindennemű internetezés, telefonálás nélkül, majd utána egyszerűen számoljanak be gondolataikról, érzéseikről. A válaszok közt csak úgy tobzódtak a drámai jelzők: idegességről, feszültségről, elviselhetetlen stresszről, a valamiből való kimaradás feletti aggódásról meséltek a fiatalok. Igen sokuknak nem is sikerült betartania az előírásokat, volt olyan egyetem, ahol pedig nem is találtak elegendő önként jelentkezőt a projekthez... Mielőtt rálegyintenénk a dologra, 1 percre gondoljunk bele: mi - vagy közeli ismerőseink - vajon miként reagálnánk?

A fenti eredmény talán nem is annyira meglepő. Főleg nem az néhány másik statisztikai adat tükrében. Nagy-Britanniában a céges levelezőrendszerek adatai alapján a vállalati e-mailek 85%-ra két percen belül(!) válaszolnak a címzettek. Ezzel összhangban van, hogy a 30 év alatti internet felhasználók tetemes hányada saját bevallása szerint „folyamatosan” online van, de legkésőbb 15 percenként ránéz telefonjára, Facebook accountjára, e-mail fiókjára (a részletes adatok az iDisorder című könyvben megtalálhatóak). Ha pedig nem teheti ezt meg, akkor fokozott késztetést érez rá, és az idővel arányosan növekedő idegesség, feszültség lesz rajta úrrá. (A problémát tehát nem oldja meg a készüléktől való „elzárás”, mert az továbbra is az köti le gondolatainkat.) Ez a fajta kényszeres ellenőrzési vágy odáig fajul, hogy mára már „népbetegség” az úgynevezett „fantomrezgés szindróma”. Ez az a jelenség, amikor teljesen bizonyosak vagyunk benne, hogy zsebünkben rezegni kezdett a telefonunk – vagy hogy halljuk a csengőhangunkat –, holott ilyenről szó sincs... Ismerős?

Mint arra Dr. Rosen rámutat, ezek a tünetek az obszesszív-kompulzív megbetegedés (OCD), vagyis a kényszerbetegség tüneteivel csengenek össze. Tovább erősödik a párhuzam, ha arra gondolunk, hogy hányszor nézünk rá teljesen céltalan módon ugyanarra a weboldalra akár néhány perc különbséggel, vagy rójuk egyenesen szüntelen klikkelő köreinket egy véges számú oldal közt barangolva. Peter Whybrow, az UCLA pszichiátriával és neurológiával foglalkozó professzorának eredményei ennél is drámaibb képet festenek. Az internetezés agyunkra gyakorolt hatását egyfajta elektronikus kokainként jellemzi. A mechanizmus lényege, hogy az agyat folyamatos stimulációk érik, és ezen stimulációk működésbe hozzák az agy „jutalmazó” rendszerét. Minden kattintás eredményeként történik valami, minden pityogás potenciális új jó hírt, vagy újabb csomag információt jelent. Ezek az apró impulzusok pedig kis dopamin (közszóval élve „boldogság hormon”) csomagokat indítanak útra neuronjaink rengetegében – csak úgy mint a kokain –, egyfajta érzelmi hullámvasútra ültetve a „túladagolt” felhasználót, aki az igen aktív, mániákus időszakok közt depressziós hullámvölgyeket él át. Lefordítva kicsit hétköznapibbra a képet: a már-már mániákus szörfözés során lassan tudatosul a klikkelőben, hogy nem jó, amit tesz, de egy ideig mégsem tud szabadulni, majd amikor végül mégis feláll a gép elől, mindazt stresszesen, ingerülten, az elfecsérelt idő – vagy csak úgy, céltalanul – érzett dühvel és csalódottsággal teszi. A szokásától mégsem tud megválni...

failure-of-multitasking.jpgJoggal vetődik fel a kérdés – mely rögvest el is vezet a második problémakörhöz –, hogy vajon lehet-e ilyen mértékű „függőség”, ilyen gyakori bejelentkezések mellett hatékonyan koncentrálni valamire? Egyre több eredmény mutat arra, hogy nem! Mindez persze ellentmond a felhasználók saját érzetének, akik majdhogynem kivétel nélkül meg vannak győződve arról, hogy tökéletesen képesek több feladat együttes elvégzésre, idegen szóval „multitasking”-ra.

/Ezzel, és sok más kapcsolódó kérdéssel foglalkozik az alábbi egészen kiváló dokumentumfilm, mely teljes egészében itt található meg./

Watch Digital Nation on PBS. See more from FRONTLINE.

A jelenséget kutató Clifford Nass, a Stanford Egyetem professzora, eredményei tükrében egészen más véleményen van. Tényleges „multitasking”-ról ugyanis nem beszélhetünk, valójában a feladatok közti igen gyors váltogatásról van szó, ami roppant megterhelő folyamat. A tesztek azt mutatják (részletek a fenti dokumentumfilm megfelelő fejezetében), hogy a vizsgált hallgatók – ne feledjük: a világ egyik legjobb egyetemnének diákjai – valójában katasztrofálisan teljesítenek, ha figyelmüket megosztják. Memóriájuk tökéletesen rendszertelen – nem csak a platóni értelemben -, figyelmük pedig szétszórt. Egy alkalommal egy bevezető előadás végén a résztvevőknek ki kellett tölteniük egy tesztet, melyben ténylegesen csak olyan dolgokra kellett válaszolni, amelyek odafigyelés esetén elsőre rögzülnek. Csak kiemelt, pár szavas, valóban lényeges alapgondolatok szerepeltek a kérdések közt. Prof. Nass szerint a 100% körüli eredmény egy 40 perces óra végén teljesen reális elvárás lehetne... Ahogy egy évtizeddel ezelőtt az is volt. Mára azonban már teljesen megszokott a telefonok, laptopok előadókban való jelenléte – de említhetnénk akár a konferenciákat, vagy a parlamenteket is –, és velük együtt a folyamatos figyelemelterelés belopódzott a tantermekbe. Az eredmények pedig 75% környékére süllyedtek. Az oktatás színvonalának gyakorta emlegetett esése kapcsán érdemes ezt a faktort is figyelembe venni...

laptops-in-lecture.jpg

A tesztek eredményei mellett az egyetemi dolgozatok, beadandó feladatok jellege is megváltozott. Egyre kevésbé születnek terjedelmes, összefüggő gondolatokat tartalmazó esszék. Helyettük a legjobb hallgatók esetében is inkább remek, de egymáshoz nem kapcsolódó paragrafusok néznek vissza a papírról (relációanalízis B). A művek többségéről lerí, hogy a szerző minden kisebb gondolategység után elkalandozott, ránézett adatlapjára, válaszolt pár SMS-re.

A jelenség általános. Felmérések szerint egy programozó átlagosan 3 (!) percenként kalandozik el munkája mellett különböző weblapokon, de egy laptopokat engedélyező céges megbeszélés alkalmával ez az érték mindössze 2 perc, egy előadáson gépre jegyzetelő orvostanhallgató esetében pedig 5 minutum (forrás: iDisorder).

Mondhatjuk, hogy egy unalmas megbeszélés, egy érdektelen előadás szinte készteti az alanyt arra, hogy elkalandozzon. Nem ilyen egyszerű azonban a helyzet. A statisztikák azt mutatják, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) regisztrált eseteinek száma az USA-ban az elmúlt 10 évben 66%-al nőtt. Ha valaki azt hinné, hogy ez a tengerentúl privát problémája, az bátran sétáljon be egy általános iskolába, kérdezzen meg egy 30 éve pályán levő pedagógust, vagy csak lépjen egy lépést hátra, és vizsgálja objektíven saját (esetleg ismerősei) megfigyelhető szokásait például az olvasással kapcsolatban.

Itt is visszaköszön az esszéknél megfigyelhető változás. Az interneten fellelhető hírek, bejegyzések hossza folyamatosan rövidül. Egyre több a mindössze néhány bekezdésből álló cikk. Nem véletlen, ugyanis az annál hosszabbaknak a többség nem is ér a végére – sokan saját elmondásuk alapján képtelenek már pár oldalnál többet egyszerre elolvasni egy könyvből - , vagy csak a tételmondatokat, a paragrafusok első pár gondolatát futják át, majd újra és újra átugranak nagyobb részéket, folyamatosan görgetve a befejezés felé. Egy index.hu típusú főoldalon már a címek alatti pármondatos kivonatok is áldozatául esnek ennek az újonnan kialakult reflexnek.

A vállrándítással való elintézés lehetősége persze fennáll: „Csak a lényeget keressük, nincs idő másra!”. De valóban így van? A Facebook-on terjedő értelmetlen, „humoros” bejegyzések garmadájának átgörgetésére, a tartalmatlan, már a címből látható módon értelmetlen „hírek” átfutására fecsérelt időt számításba vesszük-e ilyenkor? Agyunk hajlamos válogatás nélkül habzsolni az információt, mindenbe belekapni, majd a hihetetlen mennyiségben felé özönlő újabb és újabb adatok közt rögvest tovább állni. (Egyes vélemények szerint evolúciósan így van programozva, hiszen a létfenntartás érdekében minden információt, minden beérkező adatot, minden észlelhető mozgást értelmezni kell a potenciális veszélyforrások elkerülése végett.) A fentebb már említett apró dopaminadagocskák segítségével pedig mindeközben hozzászoktatjuk a folyamatos stimulációhoz, amelynek hiányában – például csöndes olvasás, vagy egy iskolai óra alkalmával – egyszerűen „elunják” magukat neuronjaink, és elkalandoznak, figyelmünk ide-oda ugrálni kezd.

Érdekes azonban, hogy a már említett 2-5 perces munkamegszakítások mellett a kitűzött feladat rendszerint ugyanúgy elvégzésre kerül, mint az ilyen elkalandozásoktól mentesen dolgozó kollégák esetében. Még meglepőbb ez, ha hozzátesszük: az ilyen kitérők az esetek 5/6 részében tovább tartanak egy percnél, még ha sokszor egy pillanatnak is érezik őket az elkövetők. Veszélyes eredmény ez, mert hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy lám, nincs itt semmi gond... A feszített tempó, a folyamatos átkapcsolás azonban roppant mód leterheli az agyat. Fokozott kimerüléshez, felhalmozódó stresszhez vezet (a különbség a kontrollcsoportok közt jól mérhető volt). Hasonló a helyzet, ha szembeállítjuk a könyv olvasást az interneten való böngészéssel. Felületesen nézve ugyanarról van szó: betűket észlelünk, és konvertálunk fogalmakká, gondolatokká. Az agyi aktivitást megvizsgálva viszont mást láthatunk:

brain-ob-book.thumbnail.jpg brain-on-google.thumbnail.jpg


A bal oldalon egy olvasó agyat, a jobbon pedig egy interneten keresőt láthatunk. Utóbbi esetében kétszer nagyobb az aktív terület, ugyanis amit puszta olvasásnak hiszünk, az valójában döntéshozatalok sokasága: mi legyen a keresési kulcsszó, melyik találat igazán érdekes, mi ez a reklám a jobb szélen, hol van a gördítősáv, mire mutat ez a link, stb. Itt is gyors egymásutánban váltakozó feladatokkal és fokozott terheléssel állunk szemben. Nem véletlen, hogy modern társadalmunk egyre nagyobb része él napi rendszerességgel Xanaxon...

Egy másik esetben látszólag paradox módon épp a „terhelés” megszűnését róhatjuk fel az eszközeinknek, bár szerencsésebb talán az „edzés” szót használni. Az olvasási és írási készségek mérhető romlása mellett ugyanis memóriánk is rohamosan hanyatlik. A mindig kéznél lévő keresők, szótárak, GPS-ek világában meg sem próbáljuk a dolgokat emlékezetünkbe idézni, ha kapásból nem jutnak eszünkbe. Ha viszont mégis rákényszerülünk, akkor megfigyelhetjük, hogy sokszor 10-20-30 másodperc gondolkodás után magunktól is fel tudjuk idézni a keresett választ. Ez a folyamat pedig kritikus a memória szempontjából, ugyanis a neuronok közti kapcsolatok annál erősebbek, minél gyakrabban fut át rajtuk ingerület. Ha végig sem futtatjuk ezeket az ingereket agyunk hálójának megfelelő szakaszain, akkor a nem használt kapcsolatok leépülnek, az adott „áramkörökbe” táplált képességek pedig fokozatosan elhalványulnak, miként a folyton kanapén henyélő ember is alkalmatlanná válik a sportolásra nem használt izmainak elsorvadása miatt (az elkövetkezendő időszakban erről a jelenségről részletesen is lesz szó). Az agyi kapcsolatok ilyen leépülése egyszersmind hosszútávon megnöveli az egyéb elváltozások – Alzheimer, Parkinson – kockázatát is.

internet_keyboar-100008909-large.jpgMit tehetünk hát? Kezdjünk hozzá a routerek máglyán való elégetéséhez? Természetesen nem erről van szó. A világháló fantasztikus lehetőségeket nyit, és olyan mértékben járulhat hozzá az emberiség fejlődéséhez, amilyenre még nem volt példa a történelemben (bővebben itt). Meg kell azonban tanulnunk együtt élni új eszközeinkkel, és ezidáig a hihetetlen tempó miatt erre nem fordítottunk elegendő figyelmet, magát a problémát is csak nemrég ismertük fel. A végbemenő változások észleléséhez nincs feltétlenül szükség tudományos kimutatásokra, statisztikai adatokra. Elég ha ezek csak felkeltik figyelmünket, és hatásukra magunkra, saját szokásainkra, saját képességeinkre tekintünk. Vajon felismerjük-e, ha már ténylegesen problémánk van, ha az ADHD, vagy az OCD peremvidékére jutottunk? És ami még fontosabb: ha igen, van-e elég erőnk tenni ellene, vesszük-e a fáradságot, hogy felkutassuk és használjuk agyunk karbantartásának lehetséges módjait? Felelősségteljesen tudunk-e utat mutatni gyermekeinknek, akik már ebbe a világba születnek bele, vagy már 6 éves korukban kezükbe nyomunk egy tabletet? Ha minderre képesek vagyunk/leszünk mind egyénileg, mind társadalmi szinten, akkor az emberiség egy fantasztikus, felívelő időszak elé néz, ellenkező esetben azonban helyünket mentális problémákkal – pánikbetegség, pszichózis, stb. - terhelt, koncentrációra, tényleges tudás felhalmozására, megfontolt döntések meghozatalára képtelen generációknak adjuk át. Élesebb vélemények szerint – Mark Bauerlein: The Dumbest Generation – már magunk is erre tartunk... Ismerjük meg hát agyunkat, és óvjuk meg, mert nincs nagyobb kincsünk! Ehhez próbálunk a további cikkekben némi támpontot adni. 

----------------------------------------------------------------------

A téma egyes elemeiről a későbbiekben lesz még szó, de mindenkinek csak ajánlani tudjuk a hivatkozott és a források közt feltüntetett könyveket, továbbá a beágyazott dokumentumfilmet.

Végezetül – rendhagyó módon – kérnénk az olvasókat, hogy ha akárcsak egy kicsit is megfontolandónak tartják az elhangzottakat, vagy akár csak részben magukra, környezetükre ismertek, akkor osszák meg ezt az írást, hátha éppen ezzel indítanak el valakit egy kiegyensúlyozottabb, egészségesebb élet felé vezető úton.

----------------------------------------------------------------------

/A cikk megjelenése óta született még pár írás, amelyek annak hátterével foglalkoznak, hogy miként működik memóriánk. Ennek megértése rávilágít arra, hogy a napjainkra jellemző figyelem megosztás miként terhelheti túl az úgynevezett munkamemóriát, és ezáltal hogyan csökkenti drámaian a tanulási folyamatok hatékonyságát, eredményességét./

Források

Larry D. RoseniDisorder

Nicholas Carr: The Shallows: What the Internet is Doing to Our Brains

Digital Nation

Newsweek: Is the web driving us mad?

Norman Doidge: A változó agy

Ha szívesen bemutatnád saját szakterületedet, kutatási témádat, vagy blogunk profiljába illő érdeklődési körödet, akkor írj a jobb oldalon megadott e-mail címre! 

Szólj hozzá

internet agykutatás fókuszpont iSzindróma Norman Doidge Larry Rosen