„Azt is észben kell tartanunk, hogy mi is az, amire koncentrálunk”

-Torkel Klinberg-

Már több mint egy hónap eltelt azóta, hogy megpedzegettük a minket körülvevő információs társadalom agyunkra gyakorolt hatásainak témáját. A jelenségkörbe tartozó számos tényező közül is élre kívánkozik a folyamatos „multitasking”, több dologra „figyelés”, a koncentrációnk tárgyának szinte percenként történő változtatása: egy klikkelés itt, egy klikkelés ott, egy kis tanulás, e-mailre való válaszolás, közben zenehallgatás... Hogy jobban megérthessük, milyen következményekkel jár az ilyen módon történő figyelemmegosztás, ma a memória működéséről ejtünk pár szót. A cikkből pedig az is kiderül, hogy mi köze van egy gyűszűvel megtöltött kádnak a tanuláshoz!

John Sweller – ausztrál pszichológus – három évtizedet szánt annak megértésére, hogy agyunk miként dolgozza fel a beérkező töménytelen mennyiségű információt. Arra a következtetésre jutott, hogy két, egymástól igen eltérő módon működő „memóriaegységet” különíthetünk el: a rövid távú vagy elsődleges, és a hosszú távú vagy másodlagos memóriát. A pillanatnyi benyomásainkat, érzéseinket, gondolatainkat a rövid távú memória tárolja mindössze néhány másodpercen keresztül, míg mindazokat a dolgokat, amelyeket életünk során átéltünk, megtanultunk, agyunk rejtett zugaiban, a hosszú távú memóriában raktározzuk. Ott aztán ez az információ akár hónapokon, éveken, évtizedeken keresztül is megmaradhat. Úgy képzelhetjük el mindezt, mint egy hatalmas iratszekrényt, amelyben a különböző akták bizonyos elvek mentén rendszerbe szedve nyugszanak.

A rendszer meglétét fontos hangsúlyozni, sokáig ugyanis úgy hitték, hogy iratszekrény helyett inkább egy hatalmas szobát kell elképzelni, ahova minden beérkező adatot szabadon behajigálhatunk. Általános volt a vélekedés, miszerint a hosszú távú memória szerepe a puszta tárolás, nem játszik szerepet a gondolkodás folyamatában, probléma megoldásban és más kognitív folyamatokban. Mára ez a nézet megdőlt. Megmutatták, hogy a hosszú távú memória az értelmezés képességének egyik fő letéteményese. Nem csupán puszta biteket tárol ad hoc módon, hanem a megszerzett tudást, átélt élményeket rendszerezi, sémákba foglalja a polcokra helyezés előtt. Ezek a komplex minták képezik tudásunk alapját. Ennek a rejtett mechanizmusnak köszönhető, hogy nem csak felidézni tudunk egy puszta tényt, hanem egyből kontextusba is tudjuk helyezni, illetve rendszerint könnyebben vissza tudunk emlékezni a hozzá szorosan kapcsolódó egyéb információkra is.

A gondosan rendben tartott iratszekrény azonban többnyire zárva van. Nem látunk bele. Magunk is megtapasztalhatjuk – ha belegondolunk –, hogy nyilvánvaló módon – és épp elménk megőrzése szempontjából nagy szerencsénkre – nincs az összes emlékünk minden másodpercben „betöltve”, nem zsibong életünk összes élménye, gondolata egyszerre az agyunkban. A hosszú távú memória tartalma az idő döntő hányadában tudatunkon kívül helyezkedik el. Onnan mindig fel kell idéznünk, elő kell hívnunk az adott pillanatban releváns elemeket. Ez a rövid távú memória részét képező „munkamemória” feladata, egyben gondolkodásunk, intelligenciánk legszűkebb keresztmetszete.

A munkamemória ugyanis egy nem hogy véges, hanem egyenesen igen korlátozott kapacitású egység. George Miller 1956-ban íródott „The magical number of seven, plus or minus two” címet viselő cikkében rámutat, hogy munkamemóriánk átlagosan mindössze 7 független információdarabot képes tárolni, bár az érték természetesen függ az adott személytől. Szerencsére a munkamemória hordára meglehetősen serényen ingázik a hosszú távú memória szekrényei és a tudatunk között, de éppen véges tárolási képessége miatt könnyen túlterhelhető.

Felejtsük el most az iratszekrény analógiáját és az előhívás mechanizmusát. Helyette koncentráljunk a tanulásra, az új információ feldolgozásának folyamatára, és gondoljunk úgy a hosszú távú memóriára valamint benne az információra mint egy egy hatalmas kád vízre. Ebben az esetben a munkamemória egy gyűszűnek feleltethető meg, amely apránként hordja a vizet a kádba. Az információforrás ebben a metaforában egy (vagy több) csap, melyből bizonyos sebességgel csordogál a gyűszűt megtöltő információ.

Szerencsés esetben saját magunk kontrollálhatjuk a csörgedezés mértékét. Ha például figyelmesen olvasunk valamit, akkor a szöveg töménységétől függően gyorsíthatunk vagy lassíthatunk a tempón. A beérkező információ adagokat szépen egyesével eltárolhatjuk: agyunk megtalálja a korábbi ismereteinkkel való kapcsolódási pontokat, beilleszti az új elemeket a már meglévő sémákba. Nem ilyen jó a helyzet, ha a beérkező információ mennyisége tőlünk független. Ebben az esetben a gyűszű túlcsordulhat, és csak részinformációk jutnak el a kádig. Ott aztán a hosszú-távú memória problémákba ütközik, hiszen a beérkező töredékeket sokkal nehezebb a sémák közé illesztenie. A tanulás felületessé, tökéletlenné válik, a megértés pedig sekélyessé. Ezt a túlcsordulást előidézheti akár egy túlzottan gyors előadás hallgatása is, de még inkább az egyszerre több dologra való figyelés. Napjainkban az elektromos eszközeinktől körülvéve a lehető legritkább esetben tudunk csak egy dologra koncentrálni, azaz mindössze egy csaphoz járulni gyűszűnkkel, ennek következtében több forrás egyszerre tölti meg azt, éppen a nem kívánt túlcsordulást, keveredést előidézve.

Fontos megjegyezni – visszautalva a bevezető idézetre –, hogy munkamemóriánk felelős a koncentrációért, a figyelem fenntartásáért is. Ennek következtében minél inkább túlterhelődik, annál nehezebbé válik a fókuszálás, ami további túlterheléshez vezet az egyre több forrás közt megoszló csapongó figyelem eredményeként.

Áltathatjuk magunkat tehát azzal, hogy erény a több dologra való párhuzamos „koncentrálás” képessége, vagy hogy nem probléma néhány percenként „kikapcsolni”, és megnézni egy videót egy új ablakban, vagy éppen azonnal válaszolni minden e-mailre, SMS-re tanulás közben, csak éppenséggel agyunk működése mindezt nem támasztja alá. A figyelem megosztása a tanulási mechanizmus – és itt ne csak az oktatási értelemben vett tanulásra gondoljunk -, a hosszú távú memória képzés rovására megy, megakadályozza a gondolkodás és tárolás szempontjából kulcsfontosságú összefüggések felismerését, a sémák létrejöttét. Ennek köszönhető, hogy a felületes tanulás eredménye akár már pár nap után – például a vizsga után... - eltűnhet. Emiatt különösen fontos a „multitasking” évszázadában a figyelmünk minden egyes morzsájáért versengő modern eszközeinktől körülvéve ezen folyamatok megértése, és a zavaró tényezők lehetőségeknek megfelelő mértékben történő kizárása. Pontosabban ezen kizárás fontosságának felismerése. 

A fent vázoltak fényében könnyen beláthatjuk azt is, hogy nem állja meg a helyét az az egyre gyakrabban hangoztatott gondolat sem, miszerint „minek túlterhelni ezzel az információval az agyam, majd megkeresem egy pillanat alatt, ha szükségem lesz rá”. A túlterhelés ugyanis nem a tárolásból fakad, mint azt olvashattuk. A hosszú távú memória gyakorlatilag végtelen, nem úgy kell elképzelni mit egy régi merevlemezt, amelyről folyton törölni kellett valamit, ha új programot akartunk telepíteni. Ráadásul a tárolt információ megkönnyíti az újabbak beépítését is a sémákon keresztül történő rögzítési mód miatt. A Google pedig bármilyen hasznos segítőnk is legyen, ezeket a sémákat nem pótolhatja...

/Legközelebb tovább bővítjük modellünket, azaz egy vödör is helyet kap a gyűszű és a kád között, valamint rávilágítunk az „Ismétlés a tudás anyja!” szólás neurológiai alapjaira is!/