"Enyhítene a diplomaszerzés követelményein a felsőoktatási stratégia legújabb, átdolgozott változata, amely hamarosan a kormány elé kerül: azokon a szakokon, amelyeken az „idegen nyelv ismerete másodlagos”, nem lenne szükség a bizonyítványra, írja az Eduline.hu.

„Fontos lenne alapjaiban végiggondolni és újraszabályozni a diplomaszerzés nyelvvizsgák letételéhez kötött követelményeit” – áll a legújabb felsőoktatási stratégiában. A dokumentum szerint a hallgatók 20-22 százaléka a nyelvvizsga hiánya miatt nem kapja meg a diplomáját, jelentős részük pedig később sem szerzi meg a bizonyítványt. Az „irreális” nyelvvizsga-követelmények „ésszerűvé tételével” 15-18 százalékkal lehetne növelni a diplomát szerzők arányát.

A dokumentum a tervezett változtatást azzal magyarázza, hogy vannak olyan szakmák, amelyekben az idegen nyelv ismerete a munkavégzés szempontjából másodlagos. A dokumentum azzal a feltevéssel is él, hogy nem fognak többen idegen nyelveket beszélni attól, hogy a diploma kiadását nyelvvizsgához kötik. Az Eduline szerint a statisztikákon javítana a diplomaszerzés feltételeinek enyhítése: az Európai Unió oktatási stratégiája szerint 2020-ra a 30–34 éves uniós polgárok körében a felsőfokú végzettséggel rendelkezők arányának el kellene érnie a 40 százalékot.”

-Forrás: index.hu-

Az idézett néhány bekezdés annyira tömören és mégis komplex módon, egyszerre több szemszögből világítja meg a magyar oktatáspolitika mélyen gyökerező, az alapvető szemléletből eredeztethető problémáit, hogy érdemes egy pár percig elgondolkodni a sorok közt fellelhető üzeneteken. Mind az alapgondolat, mind az azt támogatni hivatott indoklás jól mutatja azt a gondolkodásmódot, aminek következtében nem hogy közelednénk egy a 21. század kihívásaira felkészítő, a világban jelenleg zajló tendenciákat értő és figyelembe vevő oktatási rendszerhez, mely az ország hosszú távú felemelkedésének egyetlen záloga lehetne, hanem éppen távolodunk attól.

A felsőoktatási stratégia legújabb változata olyan szakokról beszél, amelyeken az „idegen nyelv ismerete másodlagos”. Minden bizonnyal lehet találni olyan szakokat, amelyek esetében ez az állítás védhető. Egy ilyen érvelés azonban szem elől téveszti, hogy az oktatásnak ideális esetben nem csak az egy adott szakmában való boldogulásra, hanem – nagy, de egyáltalán nem túlzó szavakat használva – egyenesen az életben való boldogulásra kell felkészítenie. A jövőben való boldogulásra... Az a nemzeti felsőoktatási stratégia, amely az idegen nyelvek ismeretét másodlagosnak tekinti 2013-ban, egyszerűen nincs kapcsolatban a valósággal.

Vannak olyan szakok, egyetemek, amelyek jelenleg egyenesen több nyelvvizsgát írnak elő feltételül. Ezen követelményeken már lehet gondolkozni és azokról érdemi vitát folytatni, de az internet, a globális kommunikáció, a szintre hónapról-hónapra teret hódító online képzések világában, amelyben a szakirodalom témától függetlenül elsöprő arányban angolul íródik, amelyben minden percben felfoghatatlan mennyiségű új, angol nyelvű információ válik elérhetővé, amelyben a nemzetközi együttműködés egyre fontosabbá válik, az angol nyelv ismeretének hiánya lehetőségek garmadájától foszt meg mindenkit. A nyelvtudás nem csak a szakmai boldoguláshoz válik egyre inkább nélkülözhetetlenné, hanem lehetőséget ad a körülöttünk zajló folyamatok jobb megértésére, egy szélesebb látókör megteremtésére. Akár üdvözöljük ezt a tendenciát, akár ellenérzésekkel viseltetünk iránta, a jövő nemzedékének bizony ezen körülmények közt kell érvényesülnie, és a ma döntéseinek erre kell felkészítenie őket.

A felkészítés tényleges eredményességének vizsgálata helyett azonban a valós tudással nem feltétlenül korreláló statisztikai mutatók elérésével mérjük a „sikert”. Kristálytisztán látszik az érvelésből, hogy a döntéshozók szeme előtt lebegő elsődleges cél nem a minél alaposabb tudás átadásának biztosítása, csupán csak a megszerzett papírok mennyiségét jellemző mérőszámok tervgazdaság szerű teljesítése. Mégis mit üzen az a tény, hogy a „a hallgatók 20-22 százaléka a nyelvvizsga hiánya miatt nem kapja meg a diplomáját, jelentős részük pedig később sem szerzi meg a bizonyítványt”? Amennyiben a szóban forgó hallgatók ténylegesen képtelenek minden szándékuk ellenére megszerezni egy nyelvvizsga bizonyítványt, akkor mit mond el ez az adat azon intézmények színvonaláról, melyekben mégis teljesíteni tudták a diplomázáshoz szükséges követelményeket? Mit üzen ez a szám a középiskolákban külön hangsúlyozott nyelvoktatás hatékonyságáról és színvonaláról? Már önmagában az az állítás, hogy „Az „irreális” nyelvvizsga-követelmények „ésszerűvé tételével” 15-18 százalékkal lehetne növelni a diplomát szerzők arányát.” nem más, mint a magyar oktatási rendszer nyelvoktatás terén vallott teljes kudarcának beismerése. Ennek a gondolatnak azonban van egy még ennél is fontosabb negatív üzenete...

Az, hogy a demokrácia alapelvei ha lépten-nyomon sérülnek is modern világunkban, a magyar oktatás terén bizony hatékonyan működnek: ha a nagy többség egyszerűen nem hajlandó teljesíteni a követelményeket, akkor az előírt, kőbe vésett sikerességi ráták elérése csak úgy lehetséges, ha a megkívánt szintet a többség eredményeihez alacsonyítják. Ez a gyakorlat tökéletesen szembe megy az oktatás lényegével, mégis rengeteg példát lehet találni rá. Nem egyszer fordul elő, hogy professzorokat „elővesznek” amiatt, hogy túlzottan gyenge eredményeket produkálnak hallgatóik a vizsgákon. De vajon tényleg a követelményeket kell lejjebb szállítani akkor, amikor a vizsgázók tömegesen érnek el 0-10%-os (saját javítói tapasztalat) eredményt egy olyan feladatsor megoldásakor, melynek minden példája szerepelt gyakorlaton és a jegyzetben is - sőt, újra elmagyarázására kerültek konzultáción is -, csak más számokkal? Erre a mentalitásra, erre a tendenciára valóban az a helyes válasz, hogy a követelményeket a többség ráutaló magatartás útján megfogalmazott demokratikus akaratához igazítjuk? Adódik a költői kérdés: mennyit ér, ha ilyen eszközökkel emeljük a felsőoktatásban végzettek számát?

Érezhető, hogy a követelmény eltörlése nem sok valós haszonnal kecsegtet. De vajon pusztán csak a követelmények fenntartásával közelebb jutunk-e egy ideális, valós célját ellátó oktatási rendszerhez? Meggyőződésünk, hogy nem. Egy ideális oktatási rendszerben ugyanis nem lenne szükség arra, hogy kényszerként előírják a használható nyelvtudást (és végképp nem egyre alacsonyabb szintű nyelvvizsgák megléte formájában mérnék azt, melyek megszerzését már az adott nyelviskola borsos képzési díjának befizetése garantál), hanem maga a jövőre felkészítő szisztéma megteremtené az igényt annak megszerzésére... Egy a 21. században boldogulni kívánó diáknak egyszerűen muszáj lenne szembesülnie azzal tanulmányai során – akár feldolgozandó források, akár kiadott feladatok, akár csereprogramok útján –, hogy ez az ismeret számára nélkülözhetetlen. Olyan mint írni, olvasni, számolni, gépelni, szöveget szerkeszteni... természetes, a kultúra része!

Ennek kéne a döntéshozók szeme előtt lebegnie, és ebbe az irányba kellene lépéseket tenni. Az idézett bekezdéseknek azonban minden mondata arról tesz tanúbizonyságot, hogy éppen ennek ellenkezője zajlik. A jövő kérlelhetetlenül közeledő valóságától pedig egyre csak távolodunk.