„The only way to save someone like that would be to inject oxygen directly into the vein.”

-Dr. John Kheir-

A napjainkban oly népszerű kórházsorozatok – House, Vészhelyzet, Jóban rosszban stb. - nem lennének teljesek összeomló tüdők és intubálás nélkül. Szervezetünknek folyamatosan szüksége van az életet adó oxigénre, és még ha az átmeneti oxigénmentes állapotból van is visszaút, sokszor az csak maradandó károsodás mellett járható. Agyunk mindössze 5 perc körüli időtartamot bír ki sértetlenül... Komplikált helyzetekben ez az alig 300 másodperc sokszor nem elegendő a vér oxigén ellátásának helyreállítására, ekkor pedig a tragédia gyakorlatilag elkerülhetetlen. Pedig milyen gyorsan hozzáférhetünk a véráramláshoz: egy injekció beadása, egy infúzió bekötése mindössze néhány pillanatot vesz igénybe. Miért ne lehetne hát oxigént bejuttatni a véráramba a tüdő kiiktatása mellett is? Ezt a kérdést tette fel Dr. John Kheir, a boston-i gyermekkórház kutatóorvosa, és csapata.

A motivációt egy személyes tragédia jelentette, mely 2006-ban esett meg osztályán: egy látszólag stabil állapotban lévő, 9 hónapos gyermeket veszítettek el. Noha minden lépést kellően gyorsan és precízen tettek meg – intubálás, majd mesterséges tüdőre való kapcsolás -, az összeomló tüdő túl sokáig vágta el az agy oxigénellátását, mely először maradandó károsodáshoz, majd 3 nap elteltével a halál beálltához vezetett.

Ebben az időben már használtak véráramba juttatott mikrobuborékokat kontraszt anyagként ultrahangos mérésekhez, illetve egyfajta mesterséges vér is rendelkezésre állt, amely képes volt az oxigén szállítására. Utóbbi anyaggal kapcsolatban számos egyéb probléma is felmerül, de ezen témakört illetően a legnagyobb gond az, hogy továbbra is szüksége van a tüdőre a szállítandó molekulák felvételéhez.

A véráramba nem lehet direkt módon oxigént juttatni, mivel buborékok keletkezhetnek, amelyek a kis erekben blokkolják az áramlást. Mindenképpen szükség volt tehát valamilyen hordozóanyagra, lehetőleg olyanra, amely képes feloldódni később, ellenkező esetben a veséket és a májat állítaná megoldhatatlan feladatok elé. A megoldás az oxigén molekulák vékony lipid rétegbe történő csomagolása lett. Az így létrejött apró, mintegy 3 mikrométer átmérőjű szemcsék elegendően parányiak ahhoz, hogy a kisebb kapillárisokon is átjuthassanak. A véráramba a kicsiny labdák transzfúzió során használt oldattal elegyítve kerülnek beinjekciózásra. A lipid réteg lebomlásával ezt követően a vér oxigénellátása mintegy 4 másodperc alatt áll helyre a mérések szerint (!).

Nyulakon végzett kísérletek azt mutatták, hogy egyetlen lélegzetvétel nélkül az elaltatott emlős 15-20 percet is képes volt mindennemű károsodás nélkül átvészelni. Az eredmények több mint biztatóak, bár a hosszú búvár merülésekről álmodozókat el kell keserítsük: a beinjekciózott zsír jellegű anyag nagy dózisban hamar túlterhelheti a vérkeringést, emiatt 25-30 percnél tovább elméletileg nem lehet ezen elven életben tartani szöveteinket. Kritikus helyzetekben azonban ez az időtartam gyakorlatilag egy örökkévalósággal egyenértékű és számos élet megmentését eredményezheti!