43 évvel ezelőtt, 1969. július 20-án miközben Michael Collins a parancsnoki modulban Hold körüli útját járta, Neil Armstrong és Buzz Aldrin lassú léptekkel lemászott a „Sas” névre hallgató holdkomp létráján, hogy utána elsőként hagyják ott lábnyomukat égi kísérőnk felszínén örök nyomot hagyva nem csak a történelemben, de az emberiség világszemléletében is!

1969-ben történt mindez. Alig 12 évvel azután, hogy a Szputnyik formájában először járt ember alkotta berendezés az űrben. 15 évvel azt követően, hogy a tudományos élet prominens tagjai kinyilvánították: az űrutazás soha nem fog megvalósulni. Csupán csak 66 esztendővel elmaradva a Wright fivérek első sikeres, 40 méter hosszú repülésétől. Egy olyan korban, amikor a mai technológiának még csak egy töredéke létezett. A repülési pályagörbék kiszámításával alighanem egy telefon is könnyedén megbirkózna napjainkban, az Apollo 11 fedélzeti számítógépe pedig kapacitását tekintve pironkodna egy egyszerű személygépjármű vezérlőegysége mellett is. És mégis: a kutatók, mérnökök ebben az időben, ezek közt a körülmények közt valósították meg az emberi faj történetének legfantasztikusabb utazását mérhetetlen kreativitásról és kitartásról tanúbizonyságot téve.

Gondoljunk bele: van-e olyan eszköz a 60-as évekből, melyre csodálattal tekintünk a mai napig, mai szemmel nézve is? Van-e bármi, egy korabeli háztartásban, amit irigykedve szemlélünk, és örömmel vennénk, ha ma is gyártanánk még? Van és nincs. Nincs, hiszen minden tovább fejlődött a hétköznapi használati tárgyak közül. Sokuk éppen a kor űrversenye által elhozott fejlesztéseknek hála. És van, mert a Saturn V monstruma a mai napig párját ritkítja. Ez az egyetlen olyan berendezés, ami embert röpített az alacsony Föld körüli pályákon túlra. Ereje és mérete elképesztő! Nekem megadatott, hogy meghatottsággal vegyes csodálattal ott álljak a döbbenetes méretű, méltóságteljes alkotás egy példánya mellett a Kennedy Space Center egyik látogatható csarnokában...

Hihetetlen pillanat volt, egy varázslatos nap csúcspontja talán. Sokáig lehetne sorolni, hogy mit adott az emberiségnek a 60-as évek űrprogramja: mikroelektronika, GPS, mobiltelefon, karc mentes lencsék, vezeték nélküli elektromos munkaeszközök, memóriahabos matracok, háztartási vízszűrők, füstdetektorok, hogy csak néhány látszólag egymástól fényévekre levő berendezést említsünk. És akkor még szó sem esett az orvostudomány számára ma már nélkülözhetetlen képalkotó eljárásokról, diagnosztikai módszerekről vagy éppen a tűzálló ruhákról és a megannyi sokrétűen felhasználható „űranyagról”. Lehetne itt most mesélni sok 10000 ember áldozatos munkájáról, hősökről, a leszállás történetéről, az Apollo 1 tragédiájáról, megannyi elképesztő eseményről mely a Földtől oly távol történt, de nem teszem. Mindez sok más helyen fellelhető roppant szakszerű interpretációban. Amikor ott álltam a fölém meredő fúvókák előtt, akkor azonban mindez másodlagosnak tűnt.

A Holdra szállás eseménye ugyanis messze túlmutat mindezen. Sokkal többet adott az emberiségnek a modern élet kényelméért felelős eszközöknél is: hitet, álmokat, célokat! A kor lángelméi bebizonyították, az emberi tudásnak és kreativitásnak csak a politikai döntések és a biztosított anyagi erőforrások szabhatnak - napjainkban egyre növekvő - gátat. Azokban az időkben a hidegháborús légkör miatt egybecsengett a politikusok óhaja a tudósok és mérnökök vágyaival, és megnyíltak a pénzcsapok, a média kapui, a világ reflektorfénye pedig a kilövőállások felé irányult. Az arra hivatottak pedig meghálálták a bizalmat, és teljesítették a küldetést kevesebb mint egy évtized alatt. Ennek fényében szilárdan hihetünk benne: mindenre képesek vagyunk, ha hagyjuk saját magunkat kibontakozni!

A landolással a sci-fikben megálmodott világok egycsapásra közelebb kerültek, őrült fantáziából elérhető céllá változott egy részük. Emlékszem, egészen kicsiny koromban arról álmodoztam, hogy mire felnövök, majd én is dolgozhatok már a Marsra szálláson. Még izgultam is, nehogy hamarabb történjen meg mindez, mint hogy a részese lehetek. Mit sem tudtam még akkor gazdasági tényezőkről, politikai akaratról, költségvetésről... Kicsiny kézi távcsővel néztem a Holdat a szoba ablakon keresztül, majd földöntúli boldogsággal raktam össze a Karácsonyra kapott teleszkópom, melynek segítségével sorra bebarangolhattam a mellékelt hatalmas Hold térképen látható krátereket. Minden bizonnyal megbecsülhetetlen azon tudósok mérnökök, kutatók száma, akik az Apollo program legendáján felnőve, akár nem is tudatosan, de mégis annak következményeként választották hivatásukat, akik kisgyermekként álmodozva nézték a csillagokat, majd lelkesen vették a természettudományos tárgyak akadályait, melynek  eredményeként  később ha nem is válhattak az űrprogramok részeivé, de olyan pozíciókba kerültek, amelyekben hozzájárulhattak az emberi tudás és technika bővítéséhez... Bizton állíthatom: én egy vagyok közülük, és biztosan nem vagyok egyedül.

A világ nem ugyanaz a hely 1969 júlis 20-a óta. Ha felnézünk az égre, ott lesz egy közös, globális családi fotó ragyogó égi kísérőnk formájában. Mint egy kép az otthoni éjjeliszekrényen, mely egy néhány éves egzotikus nyaralásra emlékeztet: ott jártunk. Igen... Ott voltunk. Nem csak Neil és Buzz, nem csak Pete Conrad, Alan Bean, Alan Shepard, Edgar Mitchell, David Scott, James Erwin, John W. Young, Charles Duke, Eugene Cernan és Harrison Schmitt, nem csak a NASA és az Egyesült Államok, hanem az emberiség, mi mindannyian! Lehet, hogy amerikai zászlót tűztek ki a Nyugalom tengerén, de ez mit sem változtat a lényegen. Ahogy a bevezető idézet is mondja: az űr nem arra való, hogy zászlókat lobogtassunk... Együtt kell visszamennünk és tovább haladnunk, nem párhuzamosan, már meglévő dolgokat titkosítva és újra feltalálva, az amúgy is szűkösen rendelkezésre bocsátott anyagi javakat elherdálva... 43 év telt el... Kipihentük magunkat, jobban is mint kellet volna... Jöjjön hát egy újabb „óriási ugrás”, hogy az új generációnak is legyen mire felnéznie, legyen miről álmodoznia, mielőtt végleg a feledés homályába vesznek az emlékek!