Az elektronika, a híradástechnika, a számítástechnika és a robottechnika az elmúlt évtized(ek)ben alapvetően változtatták meg munkakörülményeinket legyen szó akár egyszerű irodai munkáról, akár egy gyártósor melletti tevékenységről. A robbanásszerű fejlődés eredményeként meg kell tanulnunk a mellénk szegődő élettelen munkatársakkal bánni, ez pedig merőben új ismereteket és újfajta megközelítést igényel, ami fokozott követelményeket állít az oktatás elé. Sajnos az oktatási rendszerek fejlődésének sebessége jelentősen elmarad az életünket átformáló műszaki tudományokétól. Ez nagyban köszönhető a választási ciklusokban – és így közvetlenül népszerűségi indexekben – gondolkodó kormányoknak, és az egész oktatási rendszer átalakításokkal szemben megmutatkozó nagyfokú tehetetlenségének, melynek létét az elmúlt években sikerült többször, több szempontból megvizsgálva is kísérletileg kimutatni. Az ipar azonban minderre nincs tekintettel, és a robotok bizony köztünk vannak. Mit lehet tenni ebben a helyzetben?

Először is el kell fogadnunk, hogy szükségünk van ezekre az eszközökre. A gépek termelésben való szerepvállalásának társadalmi hatásairól egy igen érdekfeszítő és szerteágazó beszélgetést lehetne nyitni egy kerekasztal fölött. Előbb-utóbb bizonyára elhangzana az a gondolat, miszerint a robotok térnyerése miatt emberek tömegei veszítik el a munkájukat, ebből a szempontból a tendencia károsnak mondható. Alighanem lehetne találni olyan dolgozókat, akik több évtizednyi becsületes munka után egy új gépsor beüzemelése miatt veszítették el állásukat. Az ő személyes tragédiájuk elvitathatatlan, és helyzetüket szemernyit sem enyhíti semmilyen kimutatás vagy statisztika. Mégis fontos, hogy a mérleg másik serpenyőjébe a nagyobb összkép tükrében megfoganó érveket is elhelyezzük. Az elemzések azt mutatják, hogy a nyugati országokban a gyárakban dolgozók átlagéletkora folyamatosan növekszik. Ennek egyik oka, hogy senki nem azzal a céllal indul neki az életnek, hogy felnőve egy gépsor mellett csomagoljon, így a többség igyekszik megtenni mindent annak érdekében, hogy saját gyermekei jobb körülményekkel kecsegtető állásokra tegyenek szert. Az elérhető munkaerő száma ennek folyományaként csökken, a termékekre mutatkozó igény azonban a válságok okozta kis döccenőktől eltekintve növekszik. Ehhez hozzájárul az is, hogy a növekvő népesség mellett a várható életkor emelkedésével együtt nem mozgó nyugdíjkorhatár következményeként a termelő népesség aránya csökken, míg a fogyasztó emberfők száma egyre gyarapszik.

A szükséges kapacitás biztosítása végett szükség van a modern eljárásokra. Ezek egy részét a megkövetelt pontosság, sebesség, a miniatürizált méretek vagy egyszerűen egészségkárosító mivoltuk miatt nem is lehet már emberi kézzel elvégezni. A segítségünkre siető robotok helyzete ebből a szempontból kicsit hasonlít a tömegesen megjelenő vendégmunkások múltbeli szituációjához: olyan munkát végeznek el, amelyet más nem szívesen, vagy egyáltalán nem csinálna, néha mégis megkérdőjelezik szükségességüket. Sokkal közelebb áll a valósághoz, ha nem puszta helyettesként tekintünk rájuk, hanem munkatársakként, amelyek kisegítik humán kollégáikat a nehéz feladatokban. /Jelenlétük természetesen tagadhatatlanul anyagi hasznot is jelent az üzemeltetők számára, de lényeges, hogy gondolatainkat ne csak a „nagytőkésekkel” és a multinacionális cégekkel szembeni, sok forrásból táplált előítéletek uralják elhomályosítva józan ítélőképességünket, megidézve a géprombolások korát./

Akárhogy is vélekedjünk a tendenciáról, a folyamat töretlenül halad előre, és egyre több elektromos munkatárs jelenik meg, amelyekkel kapcsolatot kell tartani. Nem tudom, hogy hányan próbáltak már meg egy ipari robottal kommunikálni, de ezekről a szerkezetekről tudni kell, hogy számos előnyös tulajdonságuk mellett ezen a téren kihívásokkal küszködnek. Kifejezetten faragatlan, makacs jószágokról van szó, melyek gond nélkül löknek félre bármit és bárkit, ami az útjukba kerül, és amelyek mintha direkt olyan nyelveket beszélnének, melyek az átlag munkatárs számára teljesen érthetetlenek. Még egy utópisztikus világban – értsd: egy a 21. század körülményeihez alkalmazkodó oktatási reform után - is nehéz elképzelni, hogy minden a robotok környékén megforduló dolgozó zökkenőmentesen tudjon utasításokat adni azon formákban, amelyekben ez többnyire jelenleg lehetséges. (Ehhez minimum egy Madách által megírt falanszterre kellene gondolnunk.) Ezek általában programozási ismereteket, különböző koordináta-rendszerek kezelését, gyakran legalább 6 dimenziós vektorok transzformálását, lineáris algebrai háttértudást feltételeznek. Ez a tény a fokozott térnyerés ellenére is jelentősen korlátozza az eszközök alkalmazhatósági körét, illetve szigorú biztonsági óvintézkedések betartását követeli meg a köztük dolgozóktól. Rodney Brooks előadásában /magyar felirattal/ arról beszél, hogy milyen fejlesztések útján lehetne előrelépéseket tenni. Bemutatja Baxtert, az emberibb robotmunkatársat, amelynek tekintete jelzi, hogy éppen mire figyel, illetve érzékeli a közelébe lépő óvatlan humanoidot is, megelőzve annak letaglózását. A legnagyszerűbb képessége azonban az, hogy mindenféle informatikai ismeret nélkül is meg lehet tanítani neki munkafolyamatokat. Megragadva karját az zéró gravitációs állapotba kapcsol, és ezt követően gyógytornász módjára megmozgatva végtagjait, rögzíthetőek az új mozdulatok. Brooks elmondja, hogy a robottechnikában egyáltalán nem jártas dolgozók 1 órával a bemutatás után képesek voltak már új dolgokat tanítani újdonsült kollégájuknak.

Noha a sci-fi írók már régen megálmodták az „életre kelő”, önállóan gondolkozó gépembereket, azok eljövetelére még jócskán várni kell, az is lehet, hogy az örökkévalóságig. Ennek fényében Baxter egy parányi lépésnek tűnhet csupán. Ha viszont elkényeztetett fantáziánkat egy kicsit csendre intjük, és a realitás talaján két lábbal megállva szemléljük a legújabb fejlesztéseket, akkor beláthatjuk, bőven van okunk ámulatba esni. Néhány év alatt az előre programozott, egy kódolt parancssort mereven ismétlő gépektől odáig jutottunk, hogy ha nem is a filmvásznakról megismert módon, de gépeink bizonyos értelemben mégis képesek tanulni tőlünk, és megalkotni saját parancssoraikat, nekünk csupán fogni kell kezüket, mint egy új dolgokat tanuló kisgyermekét.