„True freedom is impossible without a mind made free by discipline.”
- Mortimer J. Adler - 

Az elmúlt héten botlottam bele a fenti idézetbe, amikor rutinszerűen elkalandozva az online útvesztőben a berögzült szokásaim jegyében egy olyan oldal linkjére kattintottam, amelyet az adott napszakban pont az ilyen tévelygések megelőzése céljából tiltólistára tettem. A korlátozást lehetővé tevő alkalmazás ilyenkor az adott oldalt egy a helyzethez illő idézettel helyettesíti… De mit is jelent a fenti mondat? Szóról-szóra fordítva az alábbi eredményhez hasonlót kapunk:

„Az igazi szabadság lehetetlen a fegyelem által szabaddá tett elme nélkül.”

Ez a mondat ebben a formában alighanem a befogadó minden igyekezete ellenére is képes rossz érzéseket kelteni. A „fegyelem” egy erős szó. Lelki szemeink előtt masírozó sorkatonák, esetleg a sarokban kukoricára térdepeltetett diákok, körmösre lendülő pálcák jelennek meg… és nem túl nehéz az „Arbeit macht frei!” szlogenre asszociálni sem. Fussunk neki újra a gondolat esszenciájára koncentrálva:

„Csak a fegyelmezett elme lehet teljesen szabad!”

Esetleg:

„A fegyelmezetlen elme nem lehet egészen szabad!”

Valamit ugyan javult talán a helyzet, de nem az igazi… A probléma a „fegyelem”, „fegyelmez”, „fegyelmezett” szavakkal van. Helyesebb, ha az adott kontextusban rokonértelműnek tekinthető kifejezéssel próbálkozunk:

„Koncentrációs képesség hiányában az elme nem lehet igazán szabad!”

Ez már megteszi, noha a napjainkban oly heves oktatáspolitikai viták közepette néha még a „koncentráció” fogalma is negatív tartalommal telik meg. A kényelmetlen padok közt mozdulatlanságra kárhoztatott eleven gyerekek képe dereng fel a krétaporos homályban, akik üveges szemmel merednek 45 vagy 90 percen keresztül a katedrán helyet foglaló, végtelenül unalmasan prédikáló, végig a terem felső sarkát vizslató tanárra, aki egy hangsúllyal és egy levegővel mantrázza a már régen elavult tananyagot egy fekete tábla fenyegető tömbje előtt. Engedjük el egy kicsit ezeket a képeket és velük együtt a politikai hitvallásunk által kijelölt keretek közé szorított előítéleteinket, és vizsgáljuk meg az új Nemzeti Alaptanterv kapcsán sokat emlegetett szabadság kérdését, annak a koncentrációhoz való viszonyulását.

Amikor az oktatás szabadságát féltjük, akkor megfigyeléseim szerint tipikusan a gondolkodás szabadsága miatt aggódunk. Ez nyilvánvalóan sérül, ha az oktatás irányvonalát ideológiai alapon jelölik ki: ha előírásra kerül, hogy mit szabad és mit nem szabad gondolni. A gondolkodás szabadsága azonban nem egyenlő a gondolatok szabadságával. Előbbi ugyan szükséges, de nem elégséges feltétele az utóbbinak. Gondolataink akkor sem feltétlenül szabadok, ha önmagában a gondolkodást senki nem akarja rendeleti, ideológiai úton korlátozni, keretek közé szorítani.

Vegyünk egy példát! Ha egy kocogni vágyó egyénnek nincsenek egészségügyi problémái, sem orvosi, sem jogi akadálya nincs annak, hogy futni menjen, viszont naponta csak 10 szabad perce van erre a tevékenységre, akkor a tiltások hiányában sem áll módjában szabadon lefutni egy maratont.

A manapság divatos sport analógiáknál maradva: a NAT-ról folyó viták egy tetemes része olyan érzetet kelt bennem, mintha egy kezdő műkorcsolyázni szándékozó fiatal esetében az alábbiakhoz hasonló kérdéseket vetnénk fel:

• Szabad-e az illetőnek egyáltalán műkorcsolyáznia?
• Írjunk-e elő neki gyakorlatokat, vagy csak engedjük ki a jégre, hogy magától megtanulja a tripla axelt intuitív módon? Persze csak ha akarja…
• Csak mutassa-e meg az edző, hogy miként kell tripla axelt ugrani, vagy próbálja meg elmagyarázni a dolgot elméletben is? Esetleg elég csak elméletben felvázolni a technikát, és a nebuló majd később kipróbálja gyakorlatban a dolgot?

A fentiek mind releváns kérdések, mind más filozófiához és eredményhez vezethetnek. Nem szabad azonban megfeledkezni a nulladik kérdésről: tud-e az illető egyáltalán két percen át problémamentesen, zihálás és esés nélkül körbe-körbe korcsolyázni? Ha valaki fáradt már el úgy igazán valamilyen labdajátékot űzve az életében, akkor pontosan tudhatja, hogy a teljes kimerüléshez közeledve a döntéshozatali képesség fokozatosan romlik, azaz a játékos elveszíti a döntési szabadságának egy részét. Ezért annyira alapvető a technikai képzettségtől, taktikai felkészültségtől függetlenül is a kondíció, állóképesség, fizikai állapot. És pontosan ezért kezdődik minden szezon egy komoly sportegyesületnél alapozással.

Gyakrabban kéne az alapoktatásra is úgy gondolnunk, mint egy edzőtáborra. Egy olyan időszakra, amelynek egyik legfontosabb feladata a szellemi alapozás, egyfajta mentális állóképesség kialakítása. A lexikális tudásról és az „életben használható gyakorlati ismeretekről” (ez a gyakorta visszaköszönő címke önmagában egy egész külön témakör) szóló viták természetesen fontosak, de logikailag csak ez után, az alapok után következhetnek. Ebből a szemszögből nézve például egy Berzsenyi vers vagy néhány évszám megtanulása nem önmagukban vett célok, pusztán eszközök. A munkamemória „erőnlétét”, kapacitását trenírozó gyakorlatok.

Egy olyan világban élünk, amelyben felfoghatatlan mennyiségű információ bombáz minket szinte minden pillanatban. Egyáltalán nem evidens az, hogy ilyen körülmények között valaki képes megszakítás nélkül 10-20 percen át (hovatovább órákon keresztül…) egyetlen dologra, egyetlen gondolatmenetre vagy megoldandó feladatra koncentrálni, azt több oldalról körbejárni, feltérképezni és előhívni a kapcsolódó korábbi ismereteket. Eme képesség hiányában azonban gondolataink nem lehetnek igazán szabadok, hiszen egy ilyen szűkös időkeret nem elegendő bármilyen tetszőleges kérdés megválaszolására, bármilyen gondolatmenetre.

Az igazi gondolati szabadsághoz nem elegendő tehát a gondolkodás tiltásának hiánya: meg kell tanulnunk ide-oda csapongó gondolatainkat fegyelmezni. Ezzel megint visszatértünk a dörgedelmes „fegyelmez” kifejezéshez… Nem szükségszerű azonban, hogy ezt a fegyelmezést kényszerként vagy egyáltalán erőfeszítésként éljük meg. Az utóbbi időben többször végiggondoltam, hogy milyen tevékenységek közben érzem magam igazán nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak. A listám élén a következő három foglalatosság kapott helyet: a társasjátékozás, a floorballozás, és amikor a „szabadon engedett” 2 éves fiam után sétálok/rohanok a parkban vagy az erdőben. Ezek egyik, meggyőződésem szerint legfontosabb közös vonása, hogy az adott időszakban csak egy dologra koncentrálok… Nincsenek párhuzamos feladatok, felugró ablakok, üzenetek… csak a játék, a pálya, vagy a következő lezuhanásra alkalmas hely felé kapaszkodó gyerek. Úgy is mondhatjuk, hogy mindnek köze van a Csíkszentmihályi óta ismert flow élményhez, de ez már egy új témához, az idő érzékelésének sajátságaihoz vezet. Innen folytatom legközelebb.

----------------------------------

Ahogy a fentiekből is érzékelhető, megpróbálkozom valami újjal a blogot illetően. Egyrészt a hangsúly kicsit áthelyeződik az arról való elmélkedésre, hogy hogyan is gondolkozzunk ebben a világban, hogyen fogalmazzunk meg kérdéseket, miként építhetünk fel egy életfilozófiát. Nem ideológiát szeretnék sulykolni, sokkal inkább egy eszközkészletet felépíteni (hiszen nem kis részben azért is születnek ezek a sorok, hogy a saját gondolataimat rendezzem) és felkínálni. Másrészt mivel egy igazán jó esszészerű bejegyzés megírása tipikusan 5-8 órát igényel, amit nem lehet 10 perces blokkokra szabdalni, így a jelen életkörülményeimnek megfelelő módon megpróbálok rövidebben írni bizonyos fő témakörökben a gondolatokat az egyes bejegyzések közt továbbgörgetve. Néha emiatt lehet ismétlésekre kerül majd sor, vagy egy-egy cikket újra előveszek kibővített formában, esetleg több kisebb írás a végén összeolvadhat majd egy tényleges esszévé is. Az írások után igyekszem majd összeszedni a témához tartozó korábbi linkeket. Most például a New Deal oktatásról szóló posztjaiét:

• Az oktatásról I. - Vízzel együtt a gyereket is…
• Az oktatásról II. - 4+1 hiányolt tárgy
• Az oktatásról III. - Az olvasás kihívása, avagy gondolatok az irodalomoktatásról
• Az oktatásról IV. - Nem csak finn minták...

Illetve szeretném külön is ajánlani Foied vinom pipafo cra carefo kommentek közt már korábban előkerült, az Új Nautiluson megjelent cikkét, amely szerintem az egyik legjobb NAT-vitáról (azon belül is az irodalomoktatásról) született írás az internet magyar szegletében:

• Ki nyer ma? Gondolatok a NAT-vitáról

(Már csak azért is, mert a szerzővel folytatott heti emailezésünk nélkül alighanem nem született volna meg most ez a bejegyzés. Neki ajánlom ezt a posztot köszönettel!)