Olyan döbbenetes mennyiségű információ árad felénk az internet hullámain keresztül, hogy néha valóban olyan nyomást érezhetünk a szelektálást végző neuronjaikon, mintha egy szökőár vízfala temetne maga alá minket. Nem könnyű eligazodni, és kiválogatni azokat a dolgokat, amik nem hogy érdemesek a figyelmünkre – mert még ilyenből is gyakorlatilag végtelen sok áll rendelkezésre –, de van is elegendő erőforrásunk arra, hogy tényleg koncentrálva, a lényeget megfogva profitáljunk is az áttanulmányozásukból. Magunk is nap mint nap küzdünk ezzel a problémával, de egyszerűen muszáj választani, máskülönben az ember azon kapja magát, hogy előrehaladott állapotú iszindrómásként ide-oda sodródik az amúgy értékes tartalmak közt ...

„ Nem nekem, magadnak tanulsz!”

Ha az „oktatás” illetve a „tanulás” fogalmak kerülnek szóba, akkor akaratlanul is ezek intézményesített formájára asszociálunk: tantermekre, előadókra, beadandó feladatokra, dolgozatokra, naplóra, leckekönyvre, érdemjegyekre, és a mindezek hosszan kígyózó sora végén leledző, dicsfényben ragyogó, aláírással és pecséttel ellátott „Papírra”. Így, nagybetűvel leírva, mert az oktatással kapcsolatban hajlamosak vagyunk olyannyira a megszerzendő minősítésekre, bizonyítványokra fókuszálni, hogy teljesen háttérbe szorul a valódi lényeg: a tudás, a szakértelem megszerzése. A felcseperedő gyermekek számára egy ilyen világban bizony időbe telik, amíg a idézett klasszikus szülői ...