Folytatódik az Agyféltekék sorozat, amelyet Foied vinom pipafo cra carefo törzskommentelővel, a Mondataink és a Karakter blog szerzőjével közösen jegyzünk. Ha valaki esetleg lemaradt volna a New Deal hasábjain az előző részekről, az itt pótolhatja őket, illetve az első bejegyzésben részletesebben olvashat a koncepcióról is:

• Agyféltekék 1. - A változás számtalan árnyalata
• Agyféltekék 2. - Élet a Földön kívül

Az új téma az emlékek, és az emlékezet életünkben játszott szerepe.

----------------------------------

„A múlt feltérképezésének az értelme: önnön életerőnk gyarapítása. Egy jobb jövő építése. Összefüggéstelen tények, kacatok elraktározása az életerőt inkább csak bénítja. De ha meglátjuk a kacatokban a víziót, a csodát, az illúziót, az összefüggést: máris azt fogjuk érezni, hogy emberi történelmünknek nem a végén, hanem az elején járunk még."

- Mondataink blog -

Maverick (M): Kiindulópontként kénytelen vagyok szemérmetlenül lenyúlni Krusovszky Dénes méltán nagy sikert arató regényének címét: Akik már nem leszünk sosem. (A regényről ide kattintva olvasható egy Foied vinom pipafo cra carefo tollából született elemzés.) Az utóbbi időben erősen foglalkoztatnak az olyan kérdések, mint a döntéshozatalaink mechanizmusa és következményei, az emlékezés mikéntje és az emlékeink életünkben betöltött szerepe. Ez a rövidke mondat így termékeny talajra hullott, és megágyazott ennek a bejegyzésnek.

A döntéseink révén újra és újra utakat választunk magunknak, egyúttal hátrahagyunk más lehetséges alternatívákat, és velük együtt lehetséges alternatív személyiségeinket is: embereket, akik mi magunk lehettünk volna, de akik már nem leszünk sosem…

A jelenség gyakorlatiasan közelítve egyszerűen abból adódik, hogy nem tudjuk a már megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni, és nem tudunk visszafelé utazni az időben. Utóbbi tényből azonban az is következik, hogy nem csak ezek az alternatív személyek nem leszünk sosem, hanem már azok sem, akik a múltban ténylegesen voltunk.

A jelenben létező énünk a múltbeli önmagunkból jött létre az általa szerzett tapasztalatok, élmények formáló hatása és az ezek fényében meghozott döntések eredményeként. Ezeket a döntéseket hajlamosak vagyunk utólag visszatekintve átértékelni, sokszor megbánni. Ilyenkor azonban gyakran beleesünk a hibába, miszerint a jelenlegi személyiségünket és ismereteinket kivetítjük a múltra, ezáltal az adott döntést övező peremfeltételek egy olyan virtuális egyvelegét létrehozva, amely valójában soha nem létezett. A múltbeli énünk nem rendelkezett, nem is rendelkezhetett az azóta megszerzett tapasztalatokkal, információval. (A témával részletesebben foglalkozott a „Mind kockajátékosok vagyunk…” című korábbi bejegyzés.) Ezzel szemben azt gyakorta önmagunkat becsapva készpénznek vesszük, hogy a jelenben létező énünk nem csak a döntés óta megszerzett extra ismeretek és eltárolt emlékek felett rendelkezik, de birtokában van a múltbeli én teljes eszköz- és élménykészletének is.

Az emlékekké váló élmények azonban csalafinta jószágok, idővel hajlamosak új köntösbe bújni, illetve megfakulni. Főleg akkor, amikor olyan sebességgel és töménységben érkezik az új információ, mint napjainkban. Utolsó szalmaszálként belekapaszkodhatunk a hitbe, miszerint a fontos dolgok megmaradnak. De valóban így lenne? Illetve ugyanazt tartjuk ma fontosnak, amikor emlékezni akarunk, mint amikor az adott emléket el kellett volna tárolni? Érdemes kicsit megfigyelni magunkat: mi bukkan elő a múlt ködös homályából, mely pillanatok ragadnak meg igazán és milyen részletességgel? Néha fontos dolgok hiányoznak – vagy már a hiány tényét sem ismerjük fel –, máskor lényegtelen hülyeségek jönnek elő szinte heti rendszerességgel. Az emlékek lassan megfakuló, hullámzó takarója fokozatosan elfedi a végtelen sok múltbeli énünket, ahogy az idő kérlelhetetlen hajcsárként űz minket folyton egy irányba. Elfedi azokat az embereket, akik mi voltunk az univerzum létezésének egy adott pillanatában, de akik már nem leszünk sosem.

Mindezt egy kora reggelen vetem papírra egy nagyszerű hétvége és egy nagyszerű este után. Vajon fogok minderre emlékezni? És ha igen, akkor meddig? Ha nem, akkor pedig mint mond ez azzal kapcsolatban, hogy mire is érdemes fordítani az időmet, az időnket? Vannak félelmeim az életben, de kevés olyan erős mint az afelett érzett aggodalom, hogy egy nap a jelentős részére – köztük ma oly fontosnak tűnő részletekre - akaratom és szándékom ellenére nem is fogok emlékezni…

Foied vinom pipafo cra carefo (F): Hadd kapjam föl (talán kissé önkényesnek tűnve) ezt a mondatodat: „(…) gyakran beleesünk a hibába, miszerint a jelenlegi személyiségünket és ismereteinket kivetítjük a múltra, ezáltal az adott döntést övező peremfeltételek egy olyan virtuális egyvelegét létrehozva, amely valójában soha nem létezett.” Ezt a hibát különösen gyakran elkövetjük a történelmi emlékezés során. Vagyis olyan dolgokat vetítünk vissza a múltba, amelyek az azóta létrejött társadalmi-történeti konstrukciók eredményei. Hozzáteszem gyorsan: kétlem, hogy ez elkerülhető lenne. Ha pedig nem elkerülhető, lehet, hogy nem is lehet hibának nevezni. Vagyis: a múltról való minden képünk a jelen konstrukciója, és nem is lehet más. Amikor például egy mai ember a középkorról beszél, akkor voltaképpen nem a középkorról beszél, hanem arról a képről, amelyet ő a középkorról megalkotott.

Azt hiszem, a félelmed talán arról szól (és ezt át tudom érezni), hogy a múlt egészen egyszerűen „eltűnik”. A jövőben már csupán a jövőt tudjuk megalkotni; azt, ami egykor volt, soha többé. Az emlékezet nem a múltat hozza vissza, hanem megalkot egy konstrukciót a múltról. Ami egyszer volt, az nem jön vissza soha többé. Ez csakugyan tragikus tapasztalat, és mindenki a bőrén érezheti, akinek legalább egy szerette sírba tért. (Nota bene: Németh Lászlónál olvastam, talán a Gyász című regényében, és ez a mondat azóta is ott van a fejemben, valami ilyet: az igazi halál nem is az, amikor megszűnik a lélegzés, és megáll a szív; a halál már az életben elkezdődik, akkor, amikor valaki már nem úgy nevet, ahogyan fiatal korában. Szüleim öregedését látva gyakran gondolok erre.)

Azt hiszem, az embernek ellenállhatatlan igénye, hogy valamiféle maradandó nyomot hagyjon a létezésben, vagyis valami olyat tegyen, amire majd emlékezni fognak mások is. Ebből az igényből támadt a piramisok felépítése, az emlékművek alkotása, a történetírás, a művészet. Nyomot szeretnénk hagyni, nem bírjuk elviselni a tudatot, hogy akkor ez az egész csak ennyi volt. De az időt ezzel nem tudjuk kicselezni, és nem tudjuk a modern technika segítségével sem. Elképzelhető, hogy valakinek az egész életét videóra vegyük, minden egyes mozdulatát; ki tudja, a jövőben talán arra is lehetőség nyílik, hogy egy egyén minden gondolatát és minden érzéki benyomását is rögzítsük. De vajon az így előálló rögzített „kép” (azt hiszem, a médium szó itt a megfelelő) azonos lesz-e az illető életével? Akiről készülne egy ilyen „film”, elmondhatná-e, hogy az élete immár múlhatatlan, szóval hogy legyőzte az időt, jobban, mint bármelyik Fáraó tette azt az ókorban? Az a különös, hogy nem. Az illetőből ugyanis nem egy örökké élő valaki lenne, hanem egy szobor. Életről csak időben változó dolgok esetében beszélhetünk. (Ezért is gondolom, hogy az „örök életről” való gondolkodás tévút: a testi örökké lét nem oldaná meg az idő dilemmáját, legfeljebb kitolná azt, és az emberi lét felhígulna.)

Ezeket megfontolva jutottam oda, hogy az elmúlás, a pusztulás, az öregedés voltaképpen nem más, mint maga az élet teljessége. Ami nem múlik el, ami szoborszerű, ami rögzíthető, az halott. Addig él bennünk minden emlék, amíg új és új arcát mutatja. Mondok még egy irodalmi példát, mert ezektől képtelen vagyok elszakadni. Amikor Kosztolányi Nero, a véres költő című regényében leíródik az a (megrendítő) mondat, hogy „Seneca nem volt többé.”, akkor ez voltaképpen azt jelenti: Seneca újra és újra lesz, mert halálával egy olyan rejtélyt hagyott hátra maga után, amely még évezredekig foglalkoztatni fogja az embereket. Jézust idézve: „aki elveszti az életét, megnyeri azt.”

M: Nagyon aktuálisak ezek a gondolatok ma, amikor életünkről egyre több kép, egyre több videó készül, és úgy általában egyre több rögzített adat marad hátra. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi ennek a „szoborként való rögzítésnek” a szerepe és hatása.

Ha a különböző látványosságokat, élményeket a látogatók szeme elől valósággal eltakaró képernyők és villódzó vakuk erdeire gondolok, akkor azt érzem, hogy sokszor a rögzítés valahol természetes igénye és az azt követő cselekvés éppen az emlékezés ellen dolgozik. Amikor Kenyában volt szerencsénk szafarizni, feleségem néha izgatottan felkiáltott: „Ezt le tudtad fényképezni?”. Aztán már az első napokban elszégyellte magát saját bevallása szerint: hiszen én is azért vagyok ott, hogy lássam, megéljem a velünk történteket, nem pedig azért, hogy végig egy objektíven keresztül szemléljem a tájat… ahogy számos útitársunk tette.

Egy emlék életútja legalább három részből áll: az emlék keletkezése, elraktározása; az emlék felidézése; és végül a csak a legmakacsabbakat elkerülő felejtés. Egy elkészülő képnek vitathatatlan szerepe van az emlék felidézésében. Nagyon jó például már most visszanézni a kisfiunkról pár hónapja készült fotókat. Mivel a szemünk előtt változik óráról órára, így a folytonos átalakulás a fejünkben felülírja azt, hogy milyen is volt 6 hónappal ezelőtt (merőben más a nagyszülők élménye, akik csak diszkrét pillanatokban látják őt, emiatt minden rövid távú változás is rögtön szemet szúr nekik). Ilyenkor jó elővenni egy képet a felidézés céljából. Jó esetben azonban ez a felidézés ténylegesen csak felidézés: egy zártnak hitt ajtó felnyitása agyunk hátsó zugában, amelyen keresztül aztán a fényképen bőven túlmutató benyomások, érzések, képek, hangok egymásba fonódó láncolata táncol elő. Ehhez azonban az kell, hogy ezek a bizonyos emlékfoszlányok valóban egymáshoz kapcsolódva raktározódjanak el! És itt a kép elkészítésének cselekménye egy ponton túl éppen az emlékezés ellen dolgozik! Az elraktározni kívánt élmény különböző vetületeinek öntudatlan összekapcsolásától elvonja az erőforrásokat többek között a kezünkben lévő masina beállításaival való bíbelődés, a „szobor” vésésének cselekménye.

A mesterségesen megörökített képeknek azonban nem csak a felidézésre van nagy hatásuk, hanem ezen keresztül a felejtésre is. Egy családi albumot lapozgatva mindig ugyanazok a pillanatfelvételek kerülnek elő, ugyanazok az ajtók nyílnak ki, ugyanazokat a kapcsolódó élményeket hívjuk elő, azaz életünk során ezeket az emlékeket jó eséllyel az átlagosnál többször „ismételjük” át. Az agyunkban meglévő neurális kapcsolatok egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy folytonosan változnak, az agyunk plasztikus (a témában mindenkinek kötelező olvasmány Norman Doidge „A változó agy” című, egész életszemléletemet megváltoztató műve). Azon neuronok kapcsolata, amelyeket egyszerre használunk, amelyek emiatt egyszerre tüzelnek, az ismétlődő jel hatására megerősödik. (Angolul ez a szabály a jól megjegyezhető „neurons that fire together wire together” szófordulatban ölt testet.) Tudatos odafigyeléssel alighanem mindenki észrevehet olyan emlékeket, amelyek jelentőségüket és aktualitásukat tekintve indokolatlanul sokszor jutnak eszébe. Ez még szembeötlőbb idős korban! Nagypapám életének utolsó éveiben 90 felett például megszámlálhatatlanul sokszor hallgattuk meg kínai kiküldetésének történeteit az ötvenes évekből. Ezek különlegességük miatt érthető okokból vésődtek be ennyire, de mellettük előkerültek olyan hétköznapi pillanatok is 60-70-80 évvel ezelőttről, amelyek szinte megmagyarázhatatlan módon kerültek be abba a szűk, folyton ismétlődő körbe, amelyek élete utolsó pillanatáig vele maradtak. Ezekről neki még nem voltak fényképei sem (ami igen, azok is csak párszor kerültek elő), nemhogy videói. Nagy kérdés számomra, hogy miként változtatja meg az öregedést ebből a szempontból a mi generációnk számára az agyunkon kívül tárolt információmennyiség.

Ezen a ponton visszakanyarodnék a történelmi emlékezethez is egy pillanatra. A történelem egy részét – az elmúlt pár évtizedet – mi is megéltük, a többi évszázad, évezred azonban csak a történelemkönyvek lapjairól ismert számunkra. Nincsenek róluk személyes élményeink, nincsenek hozzájuk kapcsolat benyomások, nem tudjuk a felidézés által beindított láncreakció eredményeként részben sem újra átélni őket. Nagyszüleinkkel együtt elveszítjük utolsó kapcsolatunkat már a II. Világháborúval is! A személyes benyomások hiányában csak kiemelt, sokat hangsúlyozott képkockák sorozata áll rendelkezésünkre hasonlóan a családi album csecsemőkorunkról készült részéhez, amely képeinek pillanatai az emlékezetünk határán kívül esnek már. Tulajdonképpen csak egy vázlatot kapunk, így szükségszerűen korlátok közé szorulunk… mintha amnéziásként, vagy inkább a demencia egy előrehaladott stádiumában lapozgatnánk fotóalbumainkat, vagy ismételgetnénk ugyanazt a maréknyi még megmaradt történetet.

F.: Az emlékek megőrződéséről, és ebben a rögzítőeszközök szerepéről elsőként Platón jut eszembe, aki azzal a meglepő véleményével állt elő, hogy az írás voltaképpen nem segíti, hanem gátolja az emlékezést. Mert amit leírunk, arra már nem is muszáj emlékeznünk, elvégre le van írva. Az írott szöveg kívül kerül a tudatunkon, mi pedig, ha az írásokban bízunk, elbutulunk. Ma ennek egyre szélsőségesebb megnyilvánulásait láthatjuk, hiszen a modern technika segítségével egyre több mindent tudunk kívül helyezni magunkon. Sőt (ami ijesztő) az igényünk is kezd fakulni, hogy ez ne így legyen. Oktatáspolitikai viták kereszttüzébe kerül a kérdés, hogy szükséges-e például a lexikális ismeretek megtanulása. Ezek elvileg valahol “amúgy is” rögzítve vannak; agyunkat — felszabadulva a lexikális ismeretek nyűgétől — kreatívabb feladatok elvégzésére is használhatnánk. Platón bizonyára infarktust kapna ettől az érveléstől. De talán mi is támaszthatunk kételyt vele szemben. A lexikális ismeretek nem puszta adathalmazt jelentenek. Ezek olyan kapcsolódási pontok az elme számára, amelyekhez a kreatív gondolatokat hozzá lehet kötni. Gottfried Benn írta a költőről (akit “szakmája” okán talán nevezhetnénk a tipikusan “kreatív” embernek), hogy folyamatosan szemmel kell tartania a világ eseményeit, mindenről értesülnie kell, mindent tudnia kell, tele kell legyen a feje információkkal. Veszedelmes lenne minden ismeretet száműzni az agyunkból a szerverekre.

A fényképezésről pedig Csurka István egy mondata jut eszembe, aki bár idős korára egyre kórosabb mértékben gabalyodott bele összeesküvés-elméleteibe, mégiscsak egy autonóm módon gondolkodó ember volt. (Nekem tényleg mondat-fétisem van; berögzülnek mondatok, és szövegkörnyezetüktől függetlenül évekig, évtizedekig táncolnak bennem.) Ő mondta azt, hogy színházi közvetítések soha nem adhatják vissza a színházi élményt. A nagy színész mindig csak a néző saját emlékezetében nagy színész. Az élmény teljességéhez minden hozzájárul: a nap, amely a színházi estét megelőzte, a közeg, a hőmérséklet, saját komplex gondolataink, melyekbe az előadás beleakaszkodik. Aztán az este, amikor hazafelé bandukolunk az autófüstös vagy éppen friss levegőben. Ez a színházi élmény, és nem csupán maga az előadás.

És ez persze nem csak a színházra vonatkozik. Mindenféle túra, kirándulás, utazás hasonló módon épül föl. Éppen ezért sajnálatra méltó, hogy sokak a “fényképek kedvéért” utaznak, mintegy élő emlékművet készítve magukból. A Facebook és más médiumok belső működési logikája pedig egyre jobban rászorítja az embereket, hogy így tegyenek. Aki nem “oszt meg”, nem “lájkol”, hamar gyanúba keveredik, és könnyen elveszíti nemcsak ismerősei jóindulatát, de még ismerőseit is; hiszen az algoritmus azokat jutalmazza, akik hajlandók az önszoborkészítésre.

Közben megértettem, hogy félelmeid nemcsak az elmúlásra, de a demenciára is irányulnak. Ezt is át tudom érezni, hiszen csakugyan ijesztő látni, ahogyan öregedő emberek olyan képességeiket veszítik el, amelyekkel fiatalon még rendelkeztek. Férfiak milliói képesek nagyon komoly összegeket kiadni azért, hogy nemzőszervük működőképes maradjon. Számomra ez azt jelzi, hogy mekkora trauma lehet, amikor egy jól beolajozott szervünk nem engedelmeskedik. Nőknél a menopauza környéki depresszióról lehet sokat olvasni. A magunkfajta ember számára pedig hasonlóan szörnyű sokk lehet, amikor az agy már nem követi akaratunkat. Amikor már nem tudunk emlékezni valamire, amit pedig soha nem szerettünk volna elfelejteni, ellenben emlékeink a maguk kiszámíthatatlan önmozgásaikat járják. És csakugyan, a kollektív emlékezetnek is vannak ilyen demens pillanatai, amikor tehát beleszorulunk bizonyos emlékekbe, és nem vagyunk képesek meghallani az alternatív történeteket. Számomra az irodalomnak és művészetnek ez talán a legnagyobb társadalmi feladata: hogy ébren tartsa az alternatív emlékezet lehetőségét. Azaz hogy olyasmikre is emlékezni tudjunk a történelemből, amiket az annalesek nem tartanak számon, mert túl személyesek, túl egyéniek, túl nehezen értelmezhetők. És az egyén életére nézve is tudok hinni benne, hogy az olvasásnak ez az élethosszig tartó működtetése ha nem is egészen óv meg a demenciától, de mindenesetre mérsékelheti azt.

M: Időről-időre eszembe jut, hogy vajon mit gondolnának a világról olyan emberek, mint Platón vagy Arisztotelész, és mit kezdenének benne akkor, ha hirtelen ide csöppennének. Az értő kezek között nagyszerű regény vagy film születhetne ebből!

Platónnal elkanyarodunk az emlékezés és a tudás kapcsolatának kérdése felé, amely egy újabb árnyalata az emlékezés életben játszott szerepének. Ahogy írod is, ez egy aktuális és forró téma, mert kimondva-kimondatlanul igen nagy részben ekörül forognak az oktatásról szóló viták, és érzésem szerint sok, egymással nem feltétlenül összetartozó dolgok összemosásából adódó félreértés övezi ezt a kérdéskört.

Platón aggodalma egyből rávilágít arra, hogy az emlékezésnek több dimenziója, helyesebben több skálája van. Való igaz: azáltal, hogy egyre több emléket „helyezünk kívül magunkon” - legyen szó akár írásról, akár a modern eszközökről –, azáltal hogy folyamatosan ott a tudat miszerint úgyis elő tudjuk keresni szükség esetén az adott információt, hajlamosabbak vagyunk egyre kevesebb dolgot megjegyezni. Valahol tudat alatt elveszítjük a szükség szülte motivációt. Ebből a szempontból Platónnak tulajdonképpen igaza van.

Például a munkám során gyakran kell meglehetősen komplex diagramokat szerkesztenem. Vannak bizonyos funkciók, amelyeket ugyan ritkán használok, de az évek során azért már számtalanszor előjöttek. És bizony minden egyes alkalommal újra és újra elő kell keresnem, hogy mi is a megoldás, sokszor meglehetősen sok időt rááldozva a tevékenységre. Joggal ünnepeljük a tényt, hogy ez az előkeresés egyáltalán lehetséges, ráadásul gyakorlatilag azonnal módunkban áll. Ugyanakkor már ez a rövid példa is rávilágít arra, hogy az úgynevezett lexikális ismeretek hasznosságának néha már-már démonizálásba hajló, minden határon túlmenő megkérdőjelezése mennyire félrevihet. Azáltal, hogy újra meg újra elő kell keresnem ezt az információt, egyrészt rengeteg időt és következésképpen hatékonyságot vesztek; másrészt nem tudok építeni rá, hiszen a köztes időben ez az ismeret nem áll rendelkezésemre. Teljesen hamis alapokon nyugszik az a gondolat, miszerint „agyunkat — felszabadulva a lexikális ismeretek nyűgétől — kreatívabb feladatok elvégzésére is használhatnánk”, ez a megközelítés ugyanis teljességgel figyelmen kívül hagyja azt, hogy miként működik az emlékezés, az információ tárolása az agyban.

Az emlékeket neurológiai szempontból nem úgy kell elképzelni, mint megfelelő fiókokba betett aktákat vagy modernebb hasonlattal élve: mint egy könyvtárrendszer adott mappáiba lementett fájlokat. Egy új emlék a korábban eltárolt emlékek sűrű és szövevényes hálózatában találja magát, és agyunk igyekszik minél több releváns korábbi darabhoz hozzákötni azt. Minél több az összekötő fonál, annál biztosabban függ majd a múltunk felidézhető részévé váló új elem (legyen szó egy kedves emlékről vagy akár Kepler törvényeiről), és annál nagyobb eséllyel sikerül majd előhívni a jövőben. Lényegében egy hálózatról beszélünk, amelynek csomópontjait az információmorzsák (lexikális ismeretek) adják, a tudás pedig az ezeket a csomópontokat összekötő kapcsolatok (azaz az egyes elemek közti összefüggések) hálójaként értelmezhető. Világos, hogy csomópontok egy egymással semmilyen módon össze nem kötött halmaza nem tekinthető hálózatnak, azaz az összefüggések megértése nélküli lexikális ismeretek önmagukban még nem eredményeznek tudást (erről a kérdésről érdemes lesz majd egy külön bejegyzést írni). Erről általában nincs is vita. Viszont megfeledkezünk arról, hogy csomópontok nélkül sem lehet hálózatokat létrehozni, mert nincs mit összekötni… Mintha egy pók úgy próbálna hálót szőni, hogy a faágak csak akkor jelennek meg, amikor szemeivel aktívan keresi azokat.

Platón azonban téved, ha az írás és az adathordozók kollektív emlékezésben, kollektív tudásban - vagy egyéni szinten a már fentebb érintett felidézésben - játszott szerepére gondolunk. Ennek gyarapodása roppant nehézkessé – a mai ismeretanyagok komplexitására és méretére gondolva megkockáztatom, hogy szinte lehetetlenné – válna az emlékek valamilyen módon történő rögzítése nélkül. Ennek illusztrálására is egy modern munkahelyi példáz hozok. Az elmúlt héten egy teljes napot áldoztam egy kis, meglehetősen ritkán használt program működésének újrafelfedezésére. Sem a modul írója, sem az azt legutóbb használó kolléga nem dolgozik már nálunk, nem találtam sem elmentett példákat, sem dokumentációt. Nem maradt más hátra, mint a kódban található kommentekre való hagyatkozás és a kísérletezés. Mivel egy egyszerű dologról volt szó, így végül sikerrel jártam, és „csak” egy napot vesztegettem el. Bonyolultabb eszközök és folyamatok esetében azonban az intézmények mindennapjainak része a nem megfelelően archivált tudás, a nem megfelelően átadott tapasztalat generációk közti elvesztése.

Ez az információvesztés megtapasztalható az általad említett történelmi emlékezés kapcsán is, és napjainkban egyre fontosabbá válik, hiszen részben a sokszor megjelenő fizikai távolság, részben az uralkodó szemlélet miatt egyre inkább akadozik a generációk közötti kommunikáció. A művészetnek itt valóban fontos szerep jut, mert segít a történelmi lexikális ismeretek közti kapcsolatok felépítésében, ezáltal a tudás hálózatának megerősítésében. A tények megtanulása és megismerése mellett elsikkadnak az események sodrásába kerülő személyes sorsok, holott mi magunk is egy ilyen személyes sors nézőpontjából szemléljük, éljük meg, szenvedjük el a jelenlegi történelmi eseményeket. Sokszor elhangzik például a legújabb ipari forradalom munkaerőpiacra gyakorolt hatása kapcsán, hogy „láttunk már ilyet, azon is túljutottunk, az is előrelépés volt”. Igen, csak megfeledkezünk arról, hogy ez a bizonyos túljutás és előrelépés minimum egy emberöltőt vett igénybe, és személyes sorsok millióit gyűrte maga alá… Egy például a Csendes Donhoz vagy a Nyomorultakhoz hasonló regény átélhetőbbé teszi ezeket az amúgy csak adatokként létező nagy változásokat.

Mindez rávilágít arra, hogy a rögzítőeszközök emlékezésre, tudásra gyakorolt hatásának kérdése korántsem fekete vagy fehér. A hatások másként jelennek meg különböző skálákon és különböző körülmények között. A lényeg az, hogy tudatosítsuk magunkban: eszközökről beszélünk, amelyeket elvileg valamilyen céllal vagy célra használunk. A hangsúly a tudatosságon van: mikor és milyen módon érdemes az adott eszközt használni? Mit veszítünk és mit nyerünk? Valóban az éppen aktuális lenne a legjobb módszer? Amikor ezt a tudatosságot „megspóroljuk”, akkor válik az eszköz többé egy puszta eszköznél, és akkor emeli fel figyelmeztető módon mutatóujját a fejét csóváló Platón! Sőt, most hogy ezt leírtam: még tovább is fűzhetjük ezt a gondolatot. Vajon eszköz-e maga az emlékezés, az emlékek eltárolása, vagy önmagában létező cél is lehet?

F.: Ha Platón föltámadna, akkor aligha örvendene annak, amit lát. Tagadhatatlan, hogy a hatalmas technikai fejlődésnek köszönhetően tudatunknak, emlékezetünknek egyre nagyobb területeit „helyezzük ki” adathordozókba. Ezt a fejlődést lehet szükségszerűnek nevezni, de vélhetően Platón volna az utolsó, aki azt, ami megtörtént, csak azért, mert megtörtént, jobbnak vagy igazabbnak nevezné annál, ami nem történt meg, bár megtörténhetett volna. Nekünk persze nem muszáj vele egyetértenünk. Tény, hogy nekünk már abban a léthelyzetben kell eligazodnunk, amikor a technika jóval több mindent ural, mint akár csak Platón korában. (Harari figyelmeztetett rá, hogy egy őskori ember egyénileg vélhetően jóval intelligensebb volt, és jóval kiterjedtebb ismeretekkel rendelkezett a környezetéről, mint egy ma élő. Mégis, kollektíve az emberiség ma sokkal többet tud, mint a kőkorban. A kihelyezésnek tehát tagadhatatlanul megvannak az előnyei.)

Beszélgetésünk hatására újra elővettem, elolvastam Nietzsche zseniális „korszerűtlen elmélkedését” A történelem hasznáról és káráról. Ez a szöveg közvetlenül a te kérdésedre („mikor és milyen módon érdemes az adott eszközt használni?”) válaszol. Akkor és olyan módon érdemes az eszközeinket (és a történelmi emlékezetet Nietzsche szintén egyfajta médiumnak fogja föl) használni, hogy az „cselekvőképességünket gyarapítsa”. A mű eredeti címében (Vom Nutzen und Nachteil der Historie für das Leben) ott is van, hogy a történelmet az „élet szempontjából” vizsgálja. Ez persze első pillantásra elég parttalannak hat (mi az, hogy „élet”?), de jobban megnézve a kérdésfeltevés mélyén egy megdöbbentő felismerés rejlik: a tudás nem függetleníthető attól az élő szubjektumtól, aki használja. Amint a kettő elszakad egymástól, és a tudás önjáróvá válik, elszakad az emberi igényektől, az egyén bosszút áll rajta, és elveti. Ez a gyökere a manapság ismét lángra kapó tudomány-ellenességnek. Azt hiszem, a Vidám tudomány is föltehető azon könyvek listájára, melyeket újra kellene olvasni…

Ámde visszatérve az eredeti kérdéshez, vagyis hogy miként működik az emlékezet: azt hiszem, (az adatok soha nem látott módon történő burjánzása miatt) minden korábbinál nagyobb szükség van korunkban olyan csomópontok kijelölésére, amelyek mai igényeinkkel kapcsolatba hozhatók. Gondolkodtál már rajta, mit jelent ez a kifejezés: „igényes”? Igényesnek az olyan embert nevezzük, aki nagy igényeket támaszt másokkal és önmagával szemben is. Akinek a problémái nem merülnek ki abban, hogy éljünk túl valahogy. Az igényes ember lesz tehát az, aki rá tud világítani a múltban (akár az egyéni, akár a kollektív múltban) azokra a csomópontokra, amelyekből jelenünkben tovább építkezhetünk. Ha meggondoljuk: az úgynevezett „nagy embereket” éppen az jellemezte mindig is, hogy képesek voltak vadonatúj értelmezést adni a múltnak. Azt, amit már ezerszer láttunk, és ismertnek véltünk, egyszeriben egészen új megvilágításba helyezték, és ezzel lökést adtak az emberiségnek, hogy az is fölvegye és továbbszője a múlt egy már elvesztettnek hitt fonalát. Az egyéni emlékezésre is igaz lehet ez: csak addig számít nekünk a múlt egy-egy eseménye, amíg jelenünk igényeinek megfelelően továbbszőhető. Így a félelem, hogy már nem tudunk emlékezni, talán nem is más, mint az attól való félelem, hogy elvesznek élettel szemben támasztott igényeink.

----------------------------------

Kapcsolódó bejegyzések

Voyager: A gyűszűvel megtöltött kád, avagy a memória alapjai

„Felejtsük el most az iratszekrény analógiáját és az előhívás mechanizmusát. Helyette koncentráljunk a tanulásra, az új információ feldolgozásának folyamatára, és gondoljunk úgy a hosszú távú memóriára valamint benne az információra mint egy egy hatalmas kád vízre. Ebben az esetben a munkamemória egy gyűszűnek feleltethető meg, amely apránként hordja a vizet a kádba. Az információforrás ebben a metaforában egy (vagy több) csap, melyből bizonyos sebességgel csordogál a gyűszűt megtöltő információ."

Voyager: A hosszú távú memória története

„Miként alakul át az illékony, pillanatok alatt tovatűnő rövid távú memória tartós, maradandó emlékké? Hogyan jut el az információ vízsugara a gyűszűből a hatalmas kádig? A válasz megtalálásához értelmetlen szavakon – remélhetőleg nem a cikkben –, nyálkás tengeri élőlényeken és egy lyukas vödrön keresztül vezet az út!"

Mondataink: Rajzold a múltat kívánatossá

„Honnan tudható, hogy egy történész Nietzsche szellemében jár-e el? Azt hiszem, leginkább onnan, hogy képes-e tárgyát, a múltat kívánatossá rajzolni az utókor szemében. A jó történésznek fönn kell tartania az illúziót, hogy amiről szól, az magasztos és kivételes."