„A becsületes élet legbiztosabb útja az, hogy azok legyünk, aminek látszunk.”

- Szókratész -

Egy vidéki kisváros kvázi külvárosaként funkcionáló falu mellett újonnan épülő családi házas lakótelepén nőttem fel. Amikor építettük, a mi házunk volt az utolsó egy zsákutcában, mellette egy almás terült el. Ez pár év alatt megváltozott, de az erdő és a mező így sem került messzebb a kapunktól néhány száz méternél. A város felé vezető utat egy még két évtizedig benépesített gólyafészek vigyázta, az erdei patak mellé a kukoricáson át lesétálva pedig minden alkalommal ámulatba ejtett minket az ott fészkelő egerészölyv röpte. Nem voltak „nagyvadak” ebben az élettérben, de tíz év alatti gyerekek voltunk, ez nem szegte kedvünket. Geral Durrel „Az amatőr természetbúvár” című könyve rengeteg munícióval látott el minket: kartondobozból „terráriumot” építettünk a mezőn fogott sáskáknak; néhány pókot megpróbáltunk – teljesen eredménytelenül – rábírni arra, hogy az építőelemekből e célból emelt tornyok közé hálót szőjenek nekünk; sikerült megpillantanunk egy patakból szerzett vízibolhát a kis mikroszkópunk lencséje előtt, majd ezen felbuzdulva – apu nagy örömére – megpróbáltunk egy dunsztosüvegben füvet rothasztva a garázsban papucsállatkát is „nevelni”. Röviden: úgy nőttünk fel és úgy lettünk nevelve, hogy számunkra magától értetődő volt a természet iránti érdeklődés. És magától értetődő volt a természet tisztelete, a közvetlen környezetünk óvása. Nem voltak politikai motivációink, nem gyűjtöttünk lájkokat, egyszerűen csak vigyáztunk még a kis rovarokra is, és nem szórtuk szét a szemetet… Sőt, a családi történetek közt a mai napig felemlegetésre kerül az az eset, amikor talán hét és négy évesen öcsémmel a két kis dömperünket húzva kimentünk a rétre… és szüleink nem kis meglepetésére visszatértünk „két kamionnyi” szeméttel. Azóta gyakorló apukaként már látom, hogy ez amolyan „büszkék vagyunk, de annyira nem örülünk” pillanat lehetett anyuéknak.

Amióta napi rendszerességgel terelgetjük a másfél éves kisfiunkat lakhelyünk közelében, újult erővel tódulnak elő ezek az érzések és emlékek. Egyrészt bámulatos látni, ahogy a totyogó csöppség megcsodál minden kismadarat, üdvözöl minden kutyát és macskát, sőt, akár egy bodobácsot is képes percekig követni a parkban. Egyre inkább úgy gondolom, hogy nem az az igazi kérdés, hogy miként lehet a gyermekekben felkelteni a természet iránti érdeklődést, lángra lobbantani a szeretetet, hanem az, hogy hogyan vagyunk képesek kiölni belőlük ezt az alapértelmezett lelkesedést és velük született érdeklődést…

Másrészt majdnem minden nap elszomorodok. Eddig sem gondoltam, hogy tisztaság venne minket körül, de most érzem csak át igazán, hogy milyen mocsokban élünk. Nincs olyan kinti játék, ami során a kicsi ne venne fel valami a szemetet a „kúkáá” felkiáltás kíséretében… Én persze elkérem tőle, és eldobom a szemétbe az aktuális darabot, vagy ha elérhető, akkor őt magát irányítom oda, hogy lelkesen kihajíthassa azt. Olyan érzésem van, mintha bizonyos dolgokat már nem is tekintene szemétnek a társadalom… A városi tó mellett négyzetméterenként átlagosan 8-9 csikket számoltam a nyáron… Az utcánkban lévő elit privát gimnázium felé vezető lépcső mellett néha úgy sorakoznak a „mekis-zacskók”, mint hegyi ösvények mellett az egymásra helyezett kavicsokból álló kis tornyok. Az óváros legnépszerűbb fagyizóját egy nyári estén bárki megtalálhatja az egész településen szanaszét hagyott fagyis pitliket követve. Nem ritkán a szemetesek mellett pár méterre üldögélnek az út mellett hagyva. Pár éve nem akartam hinni a szememnek, amikor a 16 éves, jómódú és amúgy nagyon rendes csapattársam az elvitelre kért gyrosszal végezve egyszerűen áthajította a válla felett a műanyag evőeszközöket az utcán. A héten pedig üvegcserepek kerültek elő a játszótéri homokozóból. A városi újságban született is egy cikk az üzemeltetők panasza nyomán: egyszerűen nincs idejük a játékok karbantartására a játszótér takarítása mellett.

A felvétel a cikk papírra vetése utáni reggelen készült a lakótömb előtt… csak egy átlagos vasárnap reggel...

Mindezek az élmények egy igencsak jómódú, felkapott német kisvárosban értek. Egy olyan országban, amelyben elvileg büszkék az emberek arra, ahogy a környezetvédelemről és klímáról gondolkodnak. Hogy ez jogos-e, az egy másik, a jelen bejegyzés szempontjából most lényegtelen kérdés, ami fontos, hogy szemben mondjuk Texasszal elvileg az identitás része legalább egy kicsit „zöldnek” lenni. A fentiek fényében felmerül a kérdés, hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Jelent-e bármit egyáltalán?

A magam részéről örülök neki, hogy sok-sok év késéssel végre eljutottunk oda, hogy a klímaváltozás, a környezetvédelem, egyáltalán a természettel való viszonyunk rendszeres témákká váltak a hírportálokon. Örülök még akkor is, ha a minőség és a magyarázatok alapossága sokszor bőven hagynak kívánnivalót maguk után. Ez még így is egy lépés előre. Annak viszont már egyáltalán nem örülök – sok lépés hátra –, hogy ennek eredményeként nem egy mindenki számára magától értetődő minimum kristályosodik ki (pl.: az emberi élethez kell víz és oxigén), hanem a témához való viszonyulás a politika és a politikai identitás, hitvallás részévé vált. Mintha egy hurrikánt, vagy akár egy kullancsot érdekelne az útjába kerülő áldozat hiedelemvilága… Innentől kezdve azonban a környezetért aggódni vagy éppenséggel a klímaváltozást tagadni nem feltétlenül egy az emberiség természettel ápolt viszonyát illető állásfoglalás, hanem lehet pusztán a politikai hovatartozás eredeti tartalomtól teljesen független kinyilvánítása is. Sokan vannak olyanok, akik ténylegesen azért osztják meg az Amazonas-medencében pusztító tüzek hírét, mert tisztában vannak azok jelentőségével, hátterével, az úgy részleteivel, és mindezek fényében értik és fontosnak tartják ezt. De sokan vannak olyanok is (pl. akiknek az sem tűnik fel, hogy esőerdő címén a szibériai tajgáról készült felvételt sikerült kitenni), akikről mindez nem mondható el. Akik csak azért fejezik ki látványosan látszólagos aggodalmukat, mert ez cool, trendi, mert olyan emberek közé tartozónak akarják vallani magukat, akik így cselekszenek. Zöldnek akarnak látszani… Eközben talán őszintén el is hiszik, hogy ettől már azok is.

De környezettudatosnak, zöldnek látszani, és ténylegesen annak lenni, azt az életfilozófiánk részévé tenni és megélni nagyon különböző dolgok. Ezt mutatja az a tény is, hogy miközben a közösségi médiában szaporodnak az aggódó bejegyzések, addig még Európa egyik magát legzöldebbnek valló társadalmában is szaporodnak a játszótér felé igyekvő gyermekem körülötti szeméthegyek…

Kétségtelen: éljen akármilyen környezetbarát módon 1, 10, 100 vagy akár 1000 ember, még akkor sincs esélyük ellensúlyozni egy 30 éves teherhajó káros tevékenységét globális szinten. De bármilyen furán is hangzik: nem is csak ez a lényeg. Ha belemegyünk az ilyen felelősséget relativizáló összehasonlító számolgatásokba a saját felmentésünk céljából, akkor miben is különbözünk az ezt nagyban űző vállalatoktól és politikusoktól? Mit ér az Amazóniáért való aggódás, ha közben gond nélkül vágjuk ki a fákat a saját udvarunkban az új garázs kedvéért? Mit ér az óriáspandák megmentésére átutalt összeg, ha közben az ablak előtt kapirgáló barázdabillegetőt még akkor sem tudnánk megkülönböztetni egy fecskétől, ha akarnánk? Mit ér a pénteki diák klímatüntetéseken való részvétel, ha hétfőn a gimi felé vezető lépcső mellett már ott díszelegnek a jól ismert zacskók a sárga ívekkel? Mit érnek a megosztott cikkek, üzenetek, gondolatok akkor, ha a megosztó sem teszi őket magáévá? Mi az a pont, ahol már üres képmutatássá válik az egész?

A fenti kérdéseket mindenkinek magának kell végiggondolnia, és beillesztenie a saját világképébe, sőt, életfilozófiájába. Támpontként ajánlok egy könnyen elvégezhető gyakorlatot mindenkinek! Amikor legközelebb valósággal átesel egy méretes szemét darabon az utcán (fagyis pitli, papírpohár, gyorskajás zacskó, stb.), akkor tedd fel a kérdést: „olyan ember vagyok, aki átlép efölött; vagy olyan, aki hajlandó lehajolni, és tenni valamit?”.

A természetbe valóban beletartozik az egész bolygó, az egész ökoszisztéma az esőerdőkkel, szavannákkal, hegyi gorillákkal és óriáspandákkal együtt… De ne felejtsük el, hogy a természet, a környezet (milyen találó a magyar szóhasználat) és annak védelme szó szerint karnyújtásnyi távolságra, a kerttel, az utcában álló fasorral, az útpadkán masírozó hangyákkal kezdődik. A zöld filozófia pedig velünk és a mi cselekedeteinkkel!

---------------------------------------
Ajánlott írások

A témában ajánlom a Mondataink blog „Környezetvédelem és konzervativizmus” című bejegyzését és a Válasz online interjúját Jordán Ferenccel, valamint az alábbi két kiváló könyvet:

• J. B. MacKinnon: The Once and Future World - Nature As It Was, As It Is, As It Could Be
• Richard Louv: Last Child in the Woods - Saving Our Children from Nature-Deficit Disorder: Saving Our Childern from Nature-deficit Disorder

Ezek kicsit nehezebben, és csak angolul beszerezhetőek, de magyarul is elérhető Roger Scruton „Zöld filozófia” című írása, amit bár még nem olvastam, de az általam eddig fellelt vélemények alapján egyrészt érdemes, másrészt sort fogok rá keríteni.