„Ha nem tudsz repülni, fuss!

Ha nem tudsz futni, sétálj!

Ha nem tudsz sétálni, akkor mássz!

De akármit is csinálsz, muszáj haladnod előre!”

-Martin Luther King-

Felkelek. Az álom még ott van a szememben, amikor kibotorkálok a nappaliba. Még a fürdőbe sem kanyarodtam be, de a bekapcsoló gomb finom, szinte önkéntelen érintése után már felbúgnak a ventilátorok, és mire a reggelit magam elé véve leülök, már vidáman fogad az operációs rendszer. Egy újabb nap veszi kezdetét az információs társadalomban!

A böngészőben sorra pattannak fel a fülek, az egér gombjai szaporábban kattognak mint egy tüzérségi gépágyú lövege. Még be sem tölt a Gmail, de már nyílik a Facebook, még meg sem jelent a kék csík, már mellette követel helyet a másik e-mail fiók, az Index, a BBC, egy foci blog, és ki tudja még mi... Egy harapás, egy e-mail. Egy korty tea, már végig is futottam a fő híreket. Nem volt nehéz, tegnap éjfél óta reggel hétig nem sokat frissítettek. Vélemények a tegnapi meccsről, majd a következő pont a hasznavehetetlen „információk” végiggörgetése a már igencsak megrostált Facebook üzenőfalon. Utóbbit nem értem. Kicsit meg is haragszok magamra, és racionális énem szinte ráüvölt a klikkelgetőre: mégis mit vártál? Tegnap sem volt semmi értelmes itt, és az előtt sem, és múlt héten sem! Ami pedig mégis hasznos volt, azt megtaláltad magad is a hírportálokon! Elég is ebből, irány az egyetem... Legalább átnéztem mindent, lehet dolgozni a projekten, nem töltöm ezzel az időt odabent.

Leszámítva azt az apróságot, hogy dehogynem! Nem telt el 30 perc a laptop kikapcsolása óta, már vár is a hangosan döngicsélő benti erőmű. Nem netezésre van kitalálva, a kőkorszaki böngészőnek nem egy „agyonflash-elt” oldallal gyűlik meg a baja. Sebaj, leültem egy gép elé, hát jöhet újra a Gmail, a Facebook, az Index, stb... Mindenki ezt teszi, látom a többi képernyőt... Jut eszembe, otthon nem volt időm átfutni a Foreign Affairs cikkét, az még belefér! Csak 5 perc. Aztán még 5, majd még 5. Az idő beszűkül, az egér serényebben mozog, mint emlős társai a magtárban lámpagyújtás után, a szemem cikázik, a scrollbar gyorsabban mozog fel-le, mint a forint – euró árfolyam. Olvasom a legújabb elemzést, majd beugrik valami az egyik hivatkozásról. Mintha erről már hallottam volna valamit az elmúlt napokban. Új ablak, Google, meg is van! Lássuk csak... persze sietősen, hiszen csak pár adatot keresek. Elég minden bekezdés első sorára ránézni, és görgethetem is tovább. Itt van végre! Tényleg ennyi. Ó, hiszen ezt tegnap olvastam, már emlékszem... Mégis minek kerestem meg újra? Na mindegy, vissza a cikkhez. Jó hosszú, de már közel a vége, már csak két bekezdés. Itt már csak összefoglal, nem mond semmi újat, ennyi elég is volt belőle. Lássuk mi van még nyitva...

A percek pedig csak egyre peregnek...

A jegyzeteimből felnézve az órámra pillantok. Már csak 15 perc van ebédszünetig? Hát az meg hogy lehet? Alig a felét végeztem el a délelőttre kitűzött feladatoknak... Hogy repül az idő! Akkor ebben a negyedórában foglalkozok még kicsit a nyelvtanulással, átismétlem a tegnap tanult szavakat... Nem értem, egyszerűen nem értem... Tegnap ment simán, akkor most miért nem emlékszem a 2/3-ára? Itt van ez is... meg mernék esküdni rá, hogy tegnap nem szerepelt ez a szó. 10 éve elég volt kétszer elolvasni, akkor most meg mit szenvedek?

Sebaj, melegítek ebédet. Gmail, Facebook, Index, stb. már nyitva. Szerencsére a reggel kinézett írásokat lementettem könyvjelzőbe. Egy szelet hús, két bekezdés. Ez mégsem érdekes, lássuk mi van még itt. Egy kis rizs, még egy felbökött sült, még két mondat, még egy bezárt ablak. Eltelt 15 perc, F5 a Gmail-en (fránya HTML verzió, nem frissül magától). Hirtelen beugrik: meg akartam nézni ebéd közben ezt a 10 perces TED videót. Valóban érdekes, de a 7. percben már csak hallgatom, és közben rákeresek valamire a szomszéd ablakban...

Az ablakok villódznak, gyorsabb a vágás, mint egy modern videóklippben. Érzem, ahogy egyre nő a nyomás a fejemben, ahogy fárad a szemem, és hirtelen el tudom képzelni, hogy miként válthatnak ki a villogó fények epilepsziás rohamot. Ebből elég volt! Minden porcikámat átjárja a stressz, képtelenség így gondolkodni! Irány a friss levegő, 10 perc felfrissülés, aztán hozzá se nyúlok a böngészőhöz, haladni kell a programozással.

A séta mindig jó, a levegő jót tesz. Felfrissülve huppanok vissza a székbe – letudtam a napi testmozgásom kb. 70%-át –, aztán fel sem fogom, de „még egyszer utoljára” frissítem a Gamil-t, a Facebook-ot, stb. ...

Szeretném kikapcsolni a gépet, de nem lehet! A jellegzetes processzoron sült por szaga átjárja az irodát. Nem véletlenül, 24 főzőlapon érlelődik a szálló szösz. A halk, monoton búgás az időben monoton növekvő módon növeli a zsibbadás szerű érzést a fejemben. Délután 3-4 fele megérkezik a majd menetrendszerű fejfájás. De nincs menekvés, a gépnek mennie kell, elvégre azon kell dolgoznom. Még a böngészőt sem csukhatom be, mert igen gyakran kell ránéznem a szótárra, vagy rákeresnem egy fogalomra, fellapoznom egy fórumot, hogy megtaláljam a szükséges MATLAB parancsot, ami átlendít a pillanatnyi akadályokon. Csodálatos dolog az Internet nem? 20 éve mit kezdtem volna egy ilyen helyzetben? Percek alatt varázsolok elő példaprogramokat, azonos kérdéseket firtató fórumokat, de nem egyszer még innen-onnan letölthető szakkönyvekre is rábukkanok. Miközben ég a kezem alatt a Google, persze eljárnak az ujjaim. Már megint ránéztem az e-mailre, és mi történik most? Ó hát persze: egy blogot olvasok, sőt, egyenesen a blog kommentjeit. 2 perc is eltelik, mire eszmélek: engem ezeknek az ismeretlen embereknek a minősíthetetlen stílusú sárdobálása egyáltalán nem érdekel (hányszor megfogadtam, hogy nem töltöm ilyesmivel a drága időt)! Közben válaszolok egy általam megosztott hírre érkező hozzászólásra... nyilván nem hagyhatom szó nélkül.

Este van már. Reggel még úgy gondoltam, hogy írok a blogra majd, de most már túlságosan feszültnek érzem magam, égnek a szemeim és zúg a fejem. Kicsit hezitálok. Nem baj, nekiállok, mert szívesen csinálom! Két mondat közt meg-megállok, törlök, újra nekifutok. Nagy nehezen megszületik egy bekezdés, gyorsan visszaolvasom. Az eszem megáll, három egymás utáni mondatban van szóismétlés, ráadásul az egyik kétsoros kígyó a saját farkába harap. Nem értem én ezt, régen 20 percek alatt születtek a bejegyzéseim, és vissza sem kellett nagyon olvasnom őket, csak úgy folytak a mondatok. Gmail, Facebook, hírek, jöhet a következő paragrafus... Áhh, megint Google kell: ezt vajon most egybe vagy külön írják? Persze tegnap néztem meg, de már nem emlékszem, csak gyorsan leírtam...

Ideje hazamenni. Enni, egy kicsit megszabadulni a képernyőtől. Ma sem értem mindennek a végére, ráadásul csak úgy pezseg bennem a feszültség... Szinte olyan érzés a parkoló felé sétálni a szabad levegőn, mintha fuldoklás után végre a felszínre értem volna... Az autóban egy igen érdekes beszélgetős műsor szól a rádióból, de 5 perc után elkalandoznak a gondolataim, úgy kell visszarántanom őket, hogy újra felvegyem a fonalat.

Vacsora, játék, olvasás... jöhet a lefekvés. Csak előtte még ránézek a Gmail-ra, a Facebook-ra, a blog adminra, és a hírekre... Kicsit még olvasok az ágyban – igen, ezúttal könyvet... Jaj, megint máshol jár az agyam, menjünk csak vissza, vegyük át ezt a bekezdést újra...

Valami megváltozott. Valami más lett. Az egykor sziklaszilárd figyelmem szilánkjait a szélrózsa minden irányába viszik szét a bitek vad hullámai. Kifogástalan memóriámat gyakorlatilag átültettem a mellettem álomra szenderülő laptopba és rajta keresztül a „felhőbe”. És mindezt úgy történt, hogy szinte észre sem vettem. Valami más lett. És ahogy álomra hajtva a fejem körbenézek a gondolataimban megjelenő pillanatképek kiállításán, azt látom, hogy nem vagyok egyedül, de sokan észre sem vették mindezt... Maguk elé néző, okostelefont szorongató járókelők, böngészőket bámuló kollégák, az öltözőben még Facebook bejegyzést pötyögő csapattársak, a Skype beszélgetés közben gépelő ismerősök derengenek fel. Mondhatnánk, hogy ez a technika és a modernizáció velejárója, hogy csak megváltoztak bizonyos viselkedési normák, kapcsolattartási formák, de ezzel csak magunkat ámítanánk. Sokkal többről van szó ennél, de ennek felismerése nem könnyű. Ami pedig annál is nehezebb, az a változtatás és a szilánkok összeszedése! Ezt mindenki megtapasztalhatja, ha megpróbálja. Nap mint nap vívom a magam küzdelmét én is, hogy megtanuljam korlátok közé szorítani a világháló tekergő kígyóját, mely ugyan birtokában van a nagybetűs „Tudásnak” is, de ha nem vigyázunk, és nem okosan közeledünk hozzá, szirén énekével tévútra csal, és ahelyett hogy táplálná elménket, módszeresen felfalja azt. Egy gondolkodó ember számára pedig semmi nem lehet értékesebb kincs, mint a koncentrációs képesség, a megbízható memória, a saját akarat feletti kontroll és az ép elme megőrzése! Azon emberi elme megőrzése, ami megalkotta és szolgálatunkba állította ezeket a kétségkívül varázslatos képességű eszközöket, amelyek ha nem vigyázunk, szolgálóinkból urainkká válnak, és ehhez még csak öntudatra sem kell ébredniük...

------------------------------------------------------------------------------------

Félreértés ne essék: nem vagyok az internet ellen! Ez a páratlan találmány – ahogy azt korábbi írásunkban érzékeltettük - olyan lehetőségeket adott az emberiség kezébe, melyek teljes potenciáljával még nem is vagyunk tisztában. De meg kell tanulnunk együtt élni vele, és felelősségteljesen használni. Muszáj haladnunk előre! Ahogy azt David Sarnoff mondta:

„Túlságosan hajlamosak vagyunk a technikát hibáztatni az azt használók bűneiért. Pedig a modern tudomány vívmányai önmagukban véve nem jók vagy rosszak, a felhasználásuk módja határozza meg igazi értéküket.”

Emiatt – és ennek érzékeltetésére írtam egyfajta felvezetőként ezt a bizonyos szempontból kitérőnek tekinthető cikket – őszintén hiszem, hogy soha nem írtam lényegesebb dologról, mint amiről az elkövetkezendő időben /holnaptól/ ezekkel kapcsolatban fogok. Az elmúlt pár évben egyre többen fordítanak figyelmet erre a jelenségre, rengeteg kiváló tanulmány, megdöbbentő film és világkép formáló könyv jelent meg. Ezek nem csak mérésekkel, statisztikákkal és tesztekkel támasztják alá a fentiekben csak sugalmazott jelenségeket, de bemutatják a háttérben, agyunk zugaiban lezajló neurológiai folyamatokat is. Agyunk ugyanis egész életünkben változik, formálódik, alkalmazkodik a környezethez és a minket érő hatásokhoz! Szokásainkkal így ténylegesen befolyásolni tudjuk működését. A közhiedelemben máig széles körben tartja magát a nézet, miszerint szürkeállományunk a kora gyermekkor után már szerkezetileg nem változik, 20-30 éves korunk közt pedig a hanyatlás útjára lép. Ez a kép azonban mára már teljesen megdőlt.

Az elkövetkező időszakban számos kiváló szerző rám igen nagy hatást gyakorló munkássága nyomán a fenti kiindulóponttól elrugaszkodva nem csak a folytonos online lét hatását kíséreljük meg bemutatni, de elmélkedünk majd az oktatás jövőjéről is, és megpróbálunk mindenkit ráébreszteni a benne rejlő képességekre, illetve agyunk karbantartásának, folyamatos fejlesztésének lehetőségére és fontosságára. Sokan hajlamosak kalóriákat számlálni a pultoknál egy közértben, vagy akár hóban-sárban futni minden nap. Miért csak a legnagyobb kincsünkre nem fordítunk elegendő figyelmet hát? Én a magam részéről vissza akarom és vissza fogom kapni a régi agyam...