Az előző írás nyomvonalán haladva ma az elsőre kicsit furcsán hangzó „waste=food” irányelvről ejtenénk néhány szót, avagy azt szeretnénk érzékeltetni, hogy a technikai fejlődésnek köszönhetően egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy valóban minden hulladék valami más tápanyagául vagy nyersanyagául kerüljön felhasználásra.

Azt hiszem a video első fél perce elárulja, miért is nem gyűjtenek sokan szelektíven hulladékot.

A hulladékok újrahasznosításának fontosságáról mindenki hallott már, bár néhányan szkeptikusak annak valódi előnyeivel kapcsolatban, vagy csak lusták külön válogatni a papírt a műanyagtól, és elvinni a legközelebbi konténerig (esetleg Jimhez hasonlóan nem értik az egészet). Pedig gondoljunk bele, mekkora versenyt rendeztünk az iskolában régen papírgyűjtéskor, hogy melyik osztály tud többet összeszedni a településen! Ma már nem jár érte aprópénz, de azért nem kellene elveszíteni a motivációnkat. Inkább járjunk utána, és értsük meg, mi is történik pontosan azzal, ami nekünk már nem kell!

Magyarországon a szelektív hulladékgyűjtés alatt a papír, fém, üveg és műanyag külön konténerbe gyűjtését értjük, és ezt szigorúan kell venni, mivel utólag kismértékű válogatásra kerül sor. A németeknél a komposztálható hulladék, a tiszta papír és a csomagolóanyagok (papír, műanyag, fém) választandók szét. Az USA-ban minden, ami újrahasznosítható fém, papír és műanyag, egy konténerbe beledobálható. Ez a háttérben húzódó más-más technológiák miatt van, márpedig a hulladék válogatás és feldolgozás folyamatosan fejlődik. A legutóbbi gyűjtésmód a legkényelmesebb a lakosoknak (és legnehezebb a gépeknek), ezért nem is meglepő, hogy amikor bevezették, számottevően meg is ugrott a „megfelelő konténerben” gyűjtött újrafeldolgozható nyersanyag mennyisége. De az is igaz, hogy ma már sokmindent a gépek megbízhatóbban válogatnak, mint mi tesszük. A műanyagokat egyébként is fajtánként szortírozni kell, azt nem lehet a polgárokra bízni, hiszen honnan is tudnánk mindenről pontosan, milyen műanyagból készült.

A gépek mellett ma már egyre kevesebb kézi válogatásra van szükség. Azokban a hulladékkezelő központokban, melyekben a teljesen ömlesztve érkező főleg csomagolóanyagokat kell szétválogatni, többféle berendezés működhet. Először kézzel kidobják a nem hasznosítható fóliákat, egyebeket, aztán a kartonpapírt választják szét. A futószalagon található halomból érzékelők (on-line IR, azaz infravörös spektroszkóp) segítségével detektálják, majd külön választják a kartont a többi anyagtól. A könnyű papírhulladékot ezután kis sűrűsége miatt levegőárammal lehet kifújni. A vastartalmú fémeket mágnessel, a többi fémet, például az alumíniumot, elektromosan töltött szeparátorban szedik le a futószalagról. A műanyagokat szintén infravörös lézerek és érzékelők segítségével választják szét fajta szerint. Ahol az üveg is belekerülhet ugyanabba a gyűjtőbe, az is még a futószalag elején, nagy sűrűsége alapján választható ki.

A szerves szennyeződésektől a feldolgozás előtt meg kell szabadulni, így a válogatott hulladékot mossák és szárítják. Ezért nem is kell otthon egyesével mosogatni, hiszen ezzel több vizet, mosószert és energiát használunk el, mint amennyit a hulladék maga megér, elég, ha hagyományosan csak kiürítjük a dobozokat, flakonokat .

A végén üvegből új üvegek, a fémből újabb fémdobozok, a papírból papír készül, a műanyagokból pedig kertészeti termékek, fóliák, stb.

A szomorú tény azonban, hogy ideális esetben is a szemetünk 60%-a újrahasznosítható csupán. Az előző írásunkban ismertetett Cradle to Cradle (C2C) mondja erre, hogy ez nem igazi recycling, ez csak downcycling, mivel egyre értéktelenebb terméket készítünk a hulladékból, és egyre kevesebbet. Célul az „upcycling”-ot tűzi ki, mely magyarul értéknövelő újrahasznosításként fordítható. Eszerint egy termék az újrahasznosítás után nemcsak hogy nem veszít értékéből, hanem akár növelheti is azt. Az elmélet nem teljesen alaptalan, hiszen a műanyagok nagyon tiszta alapanyagokból készíthetők. Így ha egy termék tervezésénél figyelembe veszik azt, hogy azt a terméket majd újra is lehessen hasznosítani, akkor kevés ragasztóanyaggal illesztik össze, előnyben részesítve a mechanikus összetartó megoldásokat. Erre jó példák az előző írásban említetteken kívül a C2C irodabútorok. Így a darabjaira könnyen szétszedhető tárgy különböző alapanyagai könnyen szortírozhatók, és költséghatékonyan újrahasznosíthatók.

Az értéknövelő újrahasznosítás másik felvevője lehet még az építőipar, ahol az egyre növekvő lakosság egyre növekvő igényeivel a hagyományos alapanyagok nem tudnak megoldást biztosítani. Például Kínában, ha mindenkinek téglából épült házat akarnának biztosítani, a termőterület nagy részét teljesen tönkretennék. Így már kísérleteznek olyan lakótelepekkel, melyekben a házak újrahasznosított műanyag panelekből készülnek, így a lakosoknak is elérhető áron kínálhatók. Bizarrnak tűnik ez, de azért ez mégsem Déva vára. A jelmondat: „Házat, mint fát és várost, mint erdőt”. Hasonlóan a Ford gyár felújításánál használt zöld tetőhöz, itt is rengeteg természetes megoldás kínálkozik, amit a tervezésnél igyekeznek ki is használni.

Professzor Braungart egészen odáig merészkedett előadásában a darmstadti egyetemen, hogy nem elképzelhetetlen megoldani a pelenkák problémáját. Szinte hihetetlen, de a városi hulladék kb. 20%-a pelenka, ami különböző műanyagokból összeragasztott szemét, ezért nem lehet újrahasznosítani. Ha a különféle műanyag alkotókat könnyen el lehetne választani egymástól, rengeteg anyagot lehetne még újrahasznosítani. Akármilyen furán is hangzik, de tele van a pelenka értékes, szerves hulladékkal is, amit jó lenne kinyerni. Például rengeteg területen probléma a talaj minőségének romlása vagy eltűnése. Ha ezeken a területeken a pelenka komposztálható tartalmát ki tudnák nyerni, azzal tökéletes „upcycling”-ot lehetne megvalósítani. Ezek most még nagyon vad dolgoknak tűnnek, de egyelőre az is nehezen felfogható, hogy kutatások folynak a mesterségesen marhahús előállítására is. Ha jobban belegondolunk azonban, a növekedő népesség és a korlátozott hely olyan feladatok elé állít minket, amiket aligha tudunk másképp megoldani.

A legfőbb cél az, hogy olyan eljárásokat találjunk, amely a gyártó cég érdekeit is képviseli, azaz megérje a cégnek az általa gyártott hulladékot visszakapni, és azt feldolgozni. Nemrég még a műanyagokat is csak beolvasztani volt érdemes, a lebontásuk és újrapolimerizálás túl drága volt. Ma már a legtöbb poliamid gyártó saját maga hasznosítja újra a hulladékot, mint alapanyagot. Egy újabb nagy előrelépés az lehetne, ha az elhasznált elektronikus eszközeinkből tudnánk kinyerni az értékes anyagokat: nem csak a nemesfémeket, hanem a ritkaföldfémeket is.

Ha hulladékról van szó nagyon sokszor csak a szilárd szemétről beszélünk, holott a szennyvíz tisztítása is legalább ekkora probléma. Magyarországon egy példaértékű szennyvíztisztító teleppel büszkélkedhet az Organica Zrt. Telki mellett, ahol az „élőgép”-nek nevezett kis zöld szigettel tisztítják a település szennyvizét. A telep kívülről egy pálmaháznak tűnhet, azonban benne gondosan összeválogatott élővilág lakozik, mely békés együttélésben tisztítja a lakosok vizét. Hasonló elven a világon több helyen is működik ilyen szennyvíztisztító telep, de sajnos sokkal kevesebb, mint lehetne.

Ebből is látszik, hogy az irányvonal adott, és nem elérhetetlen az a cél, hogy az emberi faj se tegye tönkre a Földet. Sokszor csak odafigyelés kérdése, hogy egy új ház építésekor, vagy egy új üzem/telep létesítésekor hasznos technológiába ruházunk be, ami majd megtérül, vagy a megszokott módszereknél maradunk, csak mert pillanatnyilag olcsóbb, vagy „mert úgy szokták”.