A mai bejegyzés egy kicsit kilóg a többi sorából. Az írás nagyjából egy éve született, amikor abban a szerencsében részesültünk, hogy a University of Wisconsin-Madison kampuszán egy ott tanuló kínai lánnyal beszélgethettünk órákon keresztül szülőhazájáról. Azért kap most helyet ez a cikk hasábjainkon, mert igen elgondolkodtató az, hogy miként áll egy XXI. századi nagyhatalom a műszaki-tudományos felsőoktatáshoz, a kutatáshoz és fejlesztéshez illetve a külföldön végzett tanulmányokhoz. Megtudhatjuk belőle továbbá azt is, hogy a kínai vezetés tetemes hányadát mérnökök és kutatók alkotják beszélgetőtársunk elmondása szerint. Következzen hát egy panoráma a Nagy Falon túlról Muge tolmácsolásában! 

--------------------------------------------------------------------------------------

„Nyugati zászló alatt hajózunk, de a világgazdaságban keleti szél fúj, és az a hajós, aki nem veszi figyelembe, hogy milyen szél szerint kell forgatni a vitorláját, az valószínűleg pusztulásra ítéli saját magát és a rakományát is.”

-Orbán Viktor-

Kína az elmúlt években a mindennapi életünk része lett. Eleinte gyanakvóan pislogtunk a 'Made in China' faliratra, majd ugyanez a 3 szó szinte szállóige értékű lett. A kezdeti piacozásokból mára boltok, üzletek, sőt: üzletházak lettek. A „no name” szövet pólókat felváltották a Pamu, Adiads, stb. melegítők, majd a valódi márkás cuccok, vagy azokkal egyenértékű hazai termékek, mára pedig már a saját okos telefonok is ott állnak a kék sarokban az Apple és Androidok kihívóiként. A budapesti utcákat ellepték az ár/érték arányban csak a gyros-osok által megszorongatható kínai éttermek, és velük együtt egyre inkább gyarapodnak a bevándorlók is, akiknek ferde szemét igen gyakran az állampolgárok is ferde szemmel méregetik... A világgazdaság színtere is megváltozott, és hirtelen arra lett figyelmes a világ, hogy az USA államkötvényeinek jelentős részét Kína birtokolja, hogy európai vezetők csúsznak-másznak a kínai delegációk előtt, és saját kormányunk is az ő szelüket szeretné vitorlájába fogni. Ezen a ponton világgazdasági elemzésekbe nem bocsátkoznék, mert nincs meg hozzá a szakmai ismeretem (és mert a rendelkezésre álló, kibocsátott kínai statisztikai adatokat amúgy is csak a sci-fi kategóriába lehet sorolni), de annyi bizonyos: a kínai gazdaság jelenlegi formája számos kihívással küszködik, és lelkes ajnározásuk semmiképpen sem fogadható fenntartások nélkül, még ha valami misztikus okból kifolyólag szeretik is a lelkes USA gyűlölők puffogtatni a szólamokat, mi szerint: „majd a Kínaiak jól megmutatják nekik”, „Végre lejár az USA ideje, Kínára kell figyelni”, stb. Ezen emberek közül nagyon sokan nem tudnak semmit az amerikai átlag polgárról, ténylegesen soha nem jártak az Államok területén... Még annál is kevesebben tették tiszteletüket azonban Kínában... Ráadásul erről a hatalmas és misztikus országról sokkal kevesebb információ jut el hozzánk a médián keresztül is: nem tájékozódhatunk hozzávetőlegesen a filmekből, a hivatalos közlemények tartalma és a valóság közti korreláció minimum kérdéses, kínai ismerőssel pedig elég kevesen büszkélkedhetnek. Felmerül tehát a kérdés: mit is tudunk valójában Kínáról? (Tovább után első kézből szerzett élmények egy több órás beszélgetés kivonata alapján.)

Tudjuk, hogy a világ 4. legnagyobb területű országa, egyben a legnépesebb 1,356 milliárd lakossal. Tudjuk, hogy a kormány a 70-es években felismerte a lélekszám gyarapodása okozta problémát, és mindent megtett a lakosság növekedési ütemének csökkentése érdekében, meghirdetve az 1 gyermek programot. Mára kiderült, hogy a bizonyos szempontból szükségszerűnek tűnő intézkedés nem volt átgondolt a hosszú távú következményeket illetően: az ország demográfiai összetétele súlyos torzulásokon ment keresztül, mely mára egy elöregedő, nehezen fenntartható társadalmi szerkezetet hozott létre, ahol abszurd módon a munkaerő hiányával is meg kell küzdeni. Tudjuk, hogy az ország csodával határos fejlődésen ment keresztül, és ez még mind a mai napig tart. Az éves gazdasági növekedés még a válsággal terhelt 2011-es esztendőben is 9,5% volt, ami a jelentősebb gazdasági erők közt első a sorban. Tudjuk, hogy mindezt sok esetben az enyhébb szabályozásokkal, a környezeti ártalmak fogyelmen kívül hagyásával, a munkavállaló emberi jogainak minimalizálásával, nem egyszer gyermekek alkalmazásának lehetővé tételével is táplálják. Tudjuk, hogy a felpörgő gazdaság és termelés egyre több nyersanyagot kíván, miként a lakosság is egyre több üzemanyagot, elektromos áramot, fűtőanyagot igényel. Ennek következményeként egyrészt megjelent egy óriási fogyasztó az amúgy is szűkös kőolajpiacokon (amely például örömmel nyeli el az embargó miatt Európában felhasználásra nem kerülő iráni olajat>) másrészt az ország területén található nyersanyag készletek egyre nagyobb hányada kerül saját felhasználásra, problémákat okozva azoknak, akik eddig onnan importáltak. Különösen érzékenyen érint ez a kérdés olyan high-tech iparágakat, melyek szinte teljes egészében a Kínában található ritkaföldfémekre alapulnak, óriási gazdasági adut osztva ezzel a vezetőség kezébe. Tudjuk, hogy a gazdaság élén egy párt áll, mely vasmarokkal terelgeti a népet a modern világ kihívásai közepette, és teszi mindezt az emberi jogok sorozatos megsértése mellett. Tudjuk, hogy az ország sikeresen adott otthont az Olimpiának, elkápráztatva a világot. Tudjuk, hogy gyönyörű természeti kincsek és történelmi alkotások sora található meg a turista szemmel nézve is sokszínű országban, elég ha csak a Nagy Falra, vagy Huangshan „lebegő hegyeire” gondolunk.

 

Sokat tudunk, sokat hallunk, de magyar állampolgárként igazán tisztában lehetünk azzal is, hogy egy oszágot, a benne élők gondolatait, érzéseit, véleményét, mindennapjait, az életüket befolyásoló körülményeket csak részben, vagy aligha jellemezheti néhány gazdasági adat, statisztika érték, a kormány külpolitikája vagy éppenséggel a vezető személye. A fenti cikkek sorát végigböngészve is ott marad tehát a kérdés: mi tudunk valójában? Milyen lehet kínainak lenni, milyen lehet Kínában élni?  

Az USA-ban látszólag sokkal több alkalom nyílik a válaszok megtalálására, hiszen a kínai jelenlét hatványozottan érződik: Los Angelesben a reptéren a tudnivalók immár nem csak angolul és spanyolul, de mandarinul is feltüntetésre kerülnek. A nagyobb városok China Town-jaiban effektíve nem látni angol feliratot, angol szót pedig még talán annyit sem hallani, ezt magunk is megtapasztalhattuk San Franciscoban. Gyakorlatilag csak kínai nyelvtudással is lehet teljes értékű életet élni ezeken a helyeken, ahol fellelhető mindenféle szolgáltatás: éttermek, boltok, bankok, sajtó, stb. Nem kell azonban elutazni a metropoliszokig. Csak az elmúlt évben több mint 120 ezer (!) kínai került be az amerikai felsőoktatás vérkeringésbe, ami jelentős csoportokat eredményez az egyetemi városokban. Madisonban a külföldiek számára elérhető szállások közelében található sport centrumban lényegében nem lehet nem ázsiaival találkozni. A tengerentúli hallgatók tetemes hányada a sárkányok országából érkezett, második helyre szorítva az indiai vendégeket. Ez azonban paradox módon mégsem teszi könnyűvé a Kínával való ismerkedést. A diákok számára egyrészt kényelmes megmaradni az ismert körökben - tulajdonképpen nincsenek rászorulva arra, hogy beilleszkedjenek, tisztán kínai társaságot is könnyedén ki tudnak építeni -, másrészt pedig jellemző rájuk egyfajta zárkózottság, távolságtartás. Az őszi angol nyelvi kurzuson és a kollégák közt is megtapasztalhattuk, hogy jelentős hányaduk részben a fenti okokból kifolyólag nyelvi problémákkal is küszködik, nehezen tudják pontosan kifejezni magukat, valamint többségükből hiányzik a külvilág felé mutatott érdeklődés is. Ezen előzmények tükrében volt igazán különleges az a virtuális utazás, amit az International Student Society által szervezett est folytatásaként tettünk beszédbe elegyedve a roppant nyitott, érdeklődő és beszédes, Sanghajból érkezett Muge-val.  

Muge Kína nyugati részéből, Urumcsi környékéről származik, később került Sanghajba, így a vidéki életre is van érintőleges rálátása. Eredetileg posztdoktori állásban lévő édesanyját jött meglátogatni, majd a család úgy döntött, hogy meghosszabbítja az Államokban töltött időt: egy connecticuti iskolában fejezte be középiskolai tanulmányait, az utolsó fél év során egy amerikai családnál élt – ahol saját bevallása szerint második otthonra lelt - édesanyja időközben való hazatérése miatt. Noha a beilleszkedés és a barátkozás nehezen ment, így is számos élménnyel gyarapodott: kórusban énekelt, továbbá a színjátszó kör tagja volt. Ahogy ő fogalmazott: volt élete az iskolapadon túl is, mely Kínában az oktatás okozta terhelés miatt az utolsó középiskolai évben a felvételi jelentette stressz árnyékában gyakorlatilag elképzelhetetlen.  

A központi felvételi teszt sokban hasonlít a korábbi magyar rendszerhez, vagy még inkább az érettségi és a felvételi egyfajta összemosásához. 5 tárgyból kell vizsgát tenni, melyekből 3 kötött: kínai, angol, matematika, és ezek mellé lehet még kettőt választani a természettudományok közül. A teszt az amerikai GRE vagy SAT-hoz képest – idézem - „brutális”, valóságos hisztéria lesz úrrá a csemetéiket féltő szülőkön a jeles napon. Vannak, akik a pár perc késés miatt kizárt gyermekért térden állva könyörögnek, mások az utcán intik csendre a járókelőket és autósokat a dolgozatírás óráiban... Lényegében ez az a pillanat, ami meghatározza a felsőfokú végzettségre áhítozó illető teljes további életét. A kommunizmusról alkotott sztereotípiáink szempontjából igen meglepő módon tandíjas egyetemekre ugyanis óriási a túljelentkezés, különösen a jobbakra. A kiemelkedő intézményekből összesen 9-et számlál az ország, ezeket Muge első kategóriaként emlegette, hozzátéve: 

„a harmadik kategóriába tartozókra nem akarsz oda kerülni...”

A procedúra emlékeztet a magyarra: a jelentkezés során meg kell jelölni a vágyott egyetemeket, szakokat, azonban van egy lényeges különbség: egy apró kis négyzet, amelynek bejelölésével az illető vállalja, hogy ha pontszáma nem is elegendő az óhajtott szakra, vállalja az adott intézmény másik karán való elhelyezkedést is. Ez annyit tesz, mintha az ELTE fzikus mellett bejelölve a rublikát a végén kiköthettem volna a jogi karon is akár... lényegében a fennmaradó helyek közt egyfajta véletlen elosztás történik, bármennyire is hihetetlenül hangzik mindez. A jobb egyetemek jelentette radikálisan magasabb színvonal miatt tömegével élnek ezzel az opcióval a nyilvánvaló rizikófaktor ellenére...  

Muge sorsa abban a pillanatban eldőlt, mikor amerikai középiskolában fejezte be bevezető tanulmányait. A követelményszintek és tananyagok közti szakadéknyi különbség teljes mértékben kizárttá tette egy kínai egyetemre való bejutást, de ez meg sem fordult a fejében. Nincs ezzel egyedül, hisz mint azt már korábban említettük, számos honfitársa tudatosan készül az amerikai felsőoktatásra, és a közhiedelemmel ellentétben ezt cseppet sem nehezíti meg a vezetőség, mely tisztában van azzal, milyen hasznot húzhat ebből.  

Ő maga újságírást és közgazdaságtant tanul jelenleg, mindehhez pedig igen élénk politikai érdeklődés párosul. Lelkesen követi a híreket, azok közül is elsősorban a háborús gócokról szólókat, majd természetszerűleg a Kínát érintőket, az USA-val kapcsolatosakat és végül az Oroszországot központba állítókat. Nagy fokú érdeklődése egészen kivételes az itt élő honfitársai körében, nagy szívfájdalma, hogy a többiekkel lényegében soha nem tud ezekről a témákról egy jót beszélgetni – már csak ezért is töltött el szívesen egy extra 3 órát társaságunkban. Minden sértődés nélkül erősítette meg a korábbi megfigyeléseink kapcsán megfogalmazódó, pironkodva körülírt benyomásunkat: a kínai diákok többsége keveset, már-már mit sem tud a világ dolgairól. Ő maga sincs saját bevallása szerint tisztában azzal, hogy mi fán terem az élet a más cserediákok élménybeszámolójában előkerült Argentínában, Egyiptomban, Európát pedig nem sokkal ezelőtt egy egységes országként képzelte el... A kínaiak többsége befele fordul, nem érdekli őket a többi ország, az őket körülvevő környezet, nem törekednek a többi nemzetközi diákkal való kapcsolatra, a hírek követésére. Ez valahol jó leképezése az ország közelmúltbeli történelmét jellemző álláspontjának is.  

Kína már időszámításunk előtt hatalmas birodalom volt, a külvilágtól elszigetelve, komolyabb kihívók és versenytársak nélkül teltek el évezredek. Japán és Dél-Korea gyakorlatilag rajthoz sem állt még a fejlődés útján, Kína így elkényelmesedett, megelégedett. Nem volt versenytárs, nem volt egy külső ösztönző erő, amely minden európai állam szomszédságban ott toporgott. Az állam, és vele együtt a lakosság is befele fordult. Japán és Korea pedig folyamatosan tanult: gyakorlatilag Kínától vették át az írást kezdetben, megtanultak hajózni, és tettek még egy óriási lépést: nyitottak a külvilág felé. 

„Egy érdekes anekdota, mely szerint a kor egyik legmodernebb európai hajóját eladásra kínálták. Kína nem tudta megvenni azt, noha már megszületett a megállapodás. A félretett vagyont a császárnő születésnapi ünnepségére herdálták el. Az összehasonlíthatatlanul szegényebb Japánban ezzel szemben gyűjtők járták a falvakat, a nép nyakláncokat, ékszereket, személyes megtakarításokat adományozott az uralkodói kincstárnak, mely így végül megvásárolta a technikát, és ezáltal a tengeri fölényt Kínával szemben.”

Kína ezt még a XX. század elején is elmulasztotta, és egyszer csak arra eszmélt, hogy a néhány évszázada még ókori körülmények közt létező Japán hadseregével igába hajtja a nemzetet a második világháború során. Az európai ésszel nehezen felmérhető brutalitás és kegyetlenség máig kezelhetetlen feszültségeket teremtett a két nemzet közt.  

A II. Világháború után Kína sokkos állapotban, koldus szegényen, a teljes összeomlás határán, szétszakadva, lerombolva csodálkozott rá a világra. Ebből a helyzetből sikerült talpra állni, és már a világ egyik vezető hatalmává válni. Muge maga is csodaként tekint erre az időszakra, és bár nem ért egyet a kor módszereivel, bizonyos lépésekkel, de nem tud nem tisztelettel beszélni azokról, akik a szükséges lépések megtételével megmentették az országot a pusztulástól, és lefektették a felemelkedés alapjait.  

Az új világpolitikai helyzet azonban új szemléletet is kíván: a világ egyik vezető nagyhatalmának polgárai nem élhetnek elszigetelten a külvilágtól, még kevésbé tehetik meg ezt vezetőik. Ők pedig hajlandónak mutatkoztak arra, hogy tanuljanak a múlt hibáiból, és fokról fokra egyre rugalmasabbnak mutatkoznak. Nem csak a piacok nyíltak meg – mára rengeteg külföldivel lehet találkozni a két legnagyobb városban, legnagyobb hányaduk amerikai üzletember -, de a 80-as, 90-es évek fordulóján a „dühös” jelzővel illetett ifjúság szabadságjogai is megszaporodtak. Ma egy átlagos sanghaji fiatal ugyanúgy szórakozhat, ugyanazokat a termékeket vásárolhatja, mint európai kortársai. Egy turista elámulhat a nagyvárosokat látva, de a felszín alatt a modernizáció és nyitás ellenére ott rejtőznek a „kommunista beidegződések”.

Az embereket körüllengi egyfajta félelem – noha a magyar ügynöki rendszer emlegetése teljes meglepetést váltott ki beszélgető partnerünkből –, nem lehet nyíltan politizálni a mai napig. A Tienanmen téri vérengzés tiltott téma, még az internetes keresők sem adnak eredményeket ezekre a kulcsszavakra. A párt igyekszik keményen őrizni hatalmát, a propaganda eszközei nem változtak, bármilyen értelmetlennek is tűnik néhány nyilvánvaló füllentés az Internet korában még a Nagy Kínai Tűzfalon túl is. Hatása ugyanis kétségtelenül van: kiutazása előtt a jó körülmények közül származó – ez gyakorlatilag kivétel nélkül igaz az USA-ban tanuló kínaiakra -, felvilágosult Muge is feltétlen hitt az állam vezetésében, amerikai családjával sokszor kardos vitára kelt a párt védelmében. Az évek múlásával aztán ez átcsapott egy teljes ellenzéki álláspontba, majd végül mára a kérdező, konstruktív, kritikus, már-már kívülálló elemző szemüvegét öltötte fel. Noha sokan járnak be hozzá hasonló utat, rengetegen tanulnak külföldön, ennek ellenére nem csitul a médiagépezet odaát.

A párt félelme pedig nem alaptalan, ugyanis a sziklaszilárd intézmény bástyái koránt sem állnak már olyan stabilan. Mikor a közelmúlt puccskísérleteiről olvasható pletykák igazságtartalmáról kérdeztük, Muge kérdéssel felelt: pontosan melyik felkelésről, villongásról is érdeklődünk, mert annyi van... A közhiedelemmel ellentétben az ország etnikai értelemben sem egységes. Ez a fő oka a Tibetért való ragaszkodásnak is: ha ők külön válhatnának, követné őket a többi peremterületen található tartomány is, míg végül csak a keleti partvidék maradna a legsűrűbben lakott területekkel. (Emellett a hidegháborút idéző katonai stratégiai okok is Tibet megtartása mellett szólnak, hiszen a Himalája remek védvonalat képez India felé, míg Tibet függetlenedése esetén a terület alighanem az USA politikai befolyása alá kerülne.)  

A negatívumok ellenére is elmondható azonban: a kínai vezetés, miként a kínai nép is, hajlandó tanulni! Hajlandó megújulni és keresni a válaszokat a modern világ kihívásaira, még ha sok esetben diktatórikus rendeletekkel is nyúlnak a problémák megoldásához (például az amerikaihoz hasonló ingatlanpiaci válságot megelőzendő, egyszerűen tiltásokat vezettek be a lakást már birtokló családok tagjainak újabb lakáshoz való jutását illetően). Ezt pedig nem csak a politikában, de a műszaki, gazdasági életben is láthatjuk. Kína rengeteg üzemet vonzott területére az olcsó, tömeges munkaerőnek köszönhetően. Obama elnök évértékelő beszédében rámutatott arra, micsoda tudásbeli veszteséget jelent a gyártás elválasztása a tervezéstől, micsoda problémákat okoz az, hogy a fejlesztők már nincsenek kapcsolatban a megvalósítókkal. A vonal túlsó végén Kína pedig megragadta az alkalmat, és a gyártósorok mellett – néha etikátlan módon – tanult, tanult és tanult. Mára már sorra jelennek meg a saját termékek a high-tech iparágakban is, és olcsóságukkal egyre nagyobb részesedést sikerült kiharapniuk a piacból.  

Az új iparágak meghódításához azonban két további dologra is szükség van. Az egyik: a kínai termékek és silány minőség közti asszociáció felszámolása, mely elvezethet a fogyasztói bizalomhoz, ezáltal a nagyobb térhódításhoz. Talán ez motiválja a kínai űrprogramot, ami egyre nagyobb prioritást kap. Kétségtelenül hatalmas propaganda értéke, és politikai üzenete is van egy sikeres űrmissziónak, vagy a célul kitűzött Holdra szállásnak (gondoljunk csak a hidegháborúra és Kennedy elnökre), de emellett az égi kísérőnkön lobogó vörös zászló megkérdőjelezhetetlenül kiáltaná a világba: „képesek vagyunk rá, mi építettük azt a berendezést, ami a világon másodikként ide juttatott minket! Ennek ellenére nem bíztok egy sima általunk gyártott okostelefonban?”  

A második feltétel sokkal nyilvánvalóbb: szakemberek kellenek. Ezt felismerte a vezetés idejekorán, szemük előtt lebeghetett a csodás módon felemelkedő szomszédok, Japán és Dél-Korea példája. Mára a kínai oktatásban egyértelmű elsőbbséget élveznek a természettudományok, szabadalmak terén pedig éves szinten kis híján beérték Japánt. Példaként Muge elmondta: ő, mint humán érdeklődésű már a középiskola első éveiben is szenvedett emiatt. Odaát gyenge, közepes eredményei voltak matematikából, majd az Államokban könnyedén vette az akadályokat. Az egyetemeken még hangsúlyosabb a helyzet, a tudósok, mérnökök a társadalom legmegbecsültebb tagjai. Az Amerikában végző diákok nagy része nem kényszerből megy haza, hanem a lehetőség miatt is (továbbá a honvágy miatt is, mert míg mi elhagyhatjuk az országot akár csak 200 km-t utazva is, és lényegében hasonló körülmények közt élhetünk, addig számukra óriási távolságokról és az élet minden elemét idegen módon átszövő, gyökeres változásokról van szó). Ez az oka, hogy az USA-ban tett tanulmányi utakat igenis jó szemmel nézik, hiszen ők profitálnak belőle a legtöbbet. A hazatérőket pedig fantasztikusan felszerelt laborok, közmegbecsülés, anyagi háttér és állami támogatás várja. Prof. West [Erika témavezetője] a múlt hónapban Kínában „turnézott”, 10 egyetemen is tartott előadást. Nem először járt ott, de pár évvel ezelőtti látogatásához viszonyítva is elakadt a lélegzete a fejlődést látván... A tudományok elképesztő társadalmi és anyagi támogatottságnak örvendenek, és ez egészen magas szinteken is megnyilvánul. Talán megdöbbentő, de Kínában a vezetőség tetemes hányada mérnökökből és kutatókból áll… Ők keresik a megoldást a modern, XXI. század kihívásaira, és nekik köszönhető, hogy a közbeszéd az elmúlt időszakban lényegében másról sem szólt, mint az Olimpiához és az űrprogramhoz kapcsolódó büszkeségről és lelkesedésről… Ők hajtják az oktatást egy modern irányba, azokban az időkben, amikor Magyarországon a „politikai kormányzás” fontosságát, a vallás hangsúlyosabb szerepét, egyfajta befele fordulás szükségességét hangoztatják… Nem vágyom Kínába, és nem gondolom, hogy ideális képként kellene rá tekinteni, de elgondolkodtató mindez… Nem lenne semmi rossz abban, ha néha hajlandóak lennénk érdeklődően, tanulási szándékkal szertenézni a világban, és mindenhonnan a pozitívumokat, az értékeket próbálnánk átemelni…