Ma eredetileg egy egészen más témáról akartam írni, de reggel elém került az Index kiemelt hírei közt a Pénz Beszél blog „Baristák, borbélyok helyett geekekre van szükség” című bejegyzése, amely arra sarkallt, hogy ejtsek néhány szót a digitalizációról és a távmunkáról, pontosabban ezek – véleményem szerint egyre jellemzőbb - túlértékeléséről. Mindenkinek javaslom a folytatás előtt a fenti cikk elolvasását. 

Várható volt, hogy a vírus nyomában kibontakozó csődhullám és egekbe szökő munkanélküliségi adatok mellett csak idő kérdése, és a „techno-optimisták” - vagy inkább a „techno-evangelisták” - elkezdik hirdetni az igét, miszerint a digitalizáció a biztos kiút, az egyetemes válasz. Szeretném mindjárt hangsúlyozni, hogy az ihletet adó cikk többször kiemeli: ilyesmit nem állít. 

Ennek ellenére a bejegyzés több pontján visszaköszön az a szóhasználat, az a fogalomrendszer és gondolkodási séma, azok a közkedvelt toposzok, amelyek ennek ellenkezőjét sejtetik, és amelyeken érdemes végigmenni. 

Az út elején járunk

A felhozott példák sora szinte tetszőlegesen folytatható. Személyes kedvencem az oktatás oly módon történő „digitalizálása”, hogy az addig a táblára felkerülő, könyvben megtalálható anyagokat PPT formában kivetítik… ezzel csak megnehezítve a jegyzetelés körülményeit, és megosztva a hallgatóság figyelmét, mindezt valódi hozzáadott érték nélkül.

Való igaz: még csak a digitális forradalom elején járunk. A helyzet hasonló az ipari forradalom kezdeti szakaszához. Az igazi változást nem az hozta el, amikor egy lovat egy gőzgépre cseréltek (ezáltal megmaradva az addigi keretrendszerben csak leváltva az energiaforrást), hanem amikor felismerték, hogy egyetlen gőzgép egy hajtáslánc segítségével gépek egész sorát tudja működtetni, ezáltal lehetővé téve a termelési módszerek teljes átalakítását. A potenciál tehát óriási, ez vitán felül áll. De vajon tényleg annyira határtalan és univerzális a lehetőségek tárháza, amilyennek ezt sokan látni/láttatni szeretnék? A digitális forradalom köré egy olyan mítoszvilág szövődik a maga velünk élő hőseivel és sikertörténeteivel, amely könnyen eltorzíthatja az ítélőképességünket. Véleményem szerint 4 kérdést érdemes közelebbről megvizsgálni a jelen helyzetben:

1. Az univerzalitás mítosza
2. A magányos vállalkozó legendája
3. Az egyenlőség tévhit
4. A távmunka túlzás

Az univerzalitás mítosza

Az idézett cikk egyértelműen legmegdöbbentőbb paragrafusai az alábbiak:

Ez a megfogalmazás magában hordoz egy elég velős, de nagyon is jellemzővé váló értékítéletet, amellyel a magam részéről meglehetősen nehezen tudok azonosulni a tudomány és technológia iránti lelkesedésem mellett is. Ugyan definíció kérdése, de bőven lehet amellett érvelni, hogy egy épületet felhúzó kőműves vagy egy digitális analfabéta pedagógus több értéket teremt a munkájával a Snapchat, vagy – és itt már a demagógia határát súroljuk – az emlékezetes Yo! app fejlesztőinél.

A „baristák és borbélyok” példája látványos ugyan, de vegyük észre, hogy a szerzők nem vázolnak fel egy tényleges alternatív gazdasági modellt. Csak annyi történt, hogy a kávé felszolgálás és szakállnyírás helyére applikációk fejlesztése és felhasználása került. Mindenki hozzájárulhat a digitális univerzum építéséhez, abban szolgáltatásokat nyújthat, miközben a befolyó jövedelemből maga is mások által előállított digitális szolgáltatásokat vehet igénybe…

Az utóbbi évtizedben minden alkalommal, amikor gazdasági nehézségek merülnek fel, elhangzik az univerzálisnak beállított recept: az emberek képezzék át magukat programozónak, webfejlesztőnek, adata-elemzőnek, mert ezeké a foglalkozásoké a jövő. Hallottuk ezt már 2008-ban is, hallottuk a leépülő nehézipar által sújtott vidékek Trumpra szavazó lakossága kapcsán, és halljuk most tulajdonképpen a teljes szolgáltatóiparra kiterjesztve. Jelenleg a világ majdnem minden pontján hiány van jól képzett informatikusokból, de vajon tényleg szüksége van az emberiségnek úgy 3-4 milliárd web-designerre és java-fejlesztőre? Ez a kérdésfelvetés el is vezet a következő ponthoz.

A magányos vállalkozó legendája

A Szilícum-völgy nagy sikersztorijaink szinte kivétel nélkül része a garázsban bütykölő geek alakja, aki a hagyományos oktatás keretrendszeréve fittyet hányva leküzd minden akadályt, és milliárdos lesz. Ezen tényleg inspiráló történetek kapcsán hajlamosak vagyunk két dolog felett átsiklani:

• Egyrészt azon, hogy minden Jobsra, Gatesre, Zuckerbergre ezernyi soha nem hallott kudarc jut, de ez most kevésbé releváns a jelen mondandó szempontjából.
• Másrészt azon, hogy a két végpont között a magányos zseni felépített egy fokozatosan növekvő céget vagy egyenesen cégbirodalmat, amelynek aztán sok-sok ezer alkalmazottja lett.

A „legyen mindenki a maga ura, legyen mindenki vállalkozó” korunk egy hamis üzenete, amely nem választ ad a társadalmat feszítő problémákra, hanem egy irreális, idealisztikusnak vélt cél felvázolásával megkerüli azokat (ezzel megágyazva a boldogtalanságnak). Ez az iránymutatás nem akar javítani a munkavállalók helyzetén, hanem lényegében tagadja eme réteg létezésének a szükségességét, és ennek a szükségtelen, nem kívánt állapotnak az elkerülésére buzdít mindenkit. Mintha Zuckerberg vagy Bezos egymaga működtetné, működtethetné a mai napig a birodalmát… Pedig aligha létezhetne az Amazon azon éhbérért robotoló kézbesítők tömege nélkül, akik alapvetőnek vélt munkavállalói jogaikról is lemondanak a munka érdekében. Tegyük hozzá: a trükk része, hogy az esetek többségében ők maguk is egyéni vállalkozók (ahogy azt a „Sajnáljuk, nem találtuk otthon” című film szívbemarkoló módon bemutatja), hiszen ha alkalmazottak lennének, akkor a munkáltatónak lennének legalább valamilyen minimális kötelezettségei irányukba… Így „szabad akaratukból” vállalják azt, amit vállalnak... (A „szabad választás” kérdése messzire visz, egy önálló téma.)

Ebben az értelemben a digitális világ valóban abba az irányba tart, hogy papíron mindenki vállalkozó legyen, de ez aligha egy kívánatos állapot. És aligha állja meg a helyét a hiedelem, miszerint mindenki bekapcsolódhat, mindenki megtalálhatja a számításait, csak „eléggé kell akarni, és elég keményen kell dolgozni”. (Ez megint egy olyan jól csengő trendi szlogen, ami teljes egészében az egyénre ruházza felelősséget megfeledkezve a „környezeti hatásokról”, a potenciális érvényesülés keretrendszeréről.)

Az egyenlőség tévhit

Az internetet még mindig körüllengi – bár már egyre kevésbé – a kezdeti ígéretek és remények rózsaszín köde a tudás/munka/információ demokratizálásáról, a társadalomban meglévő egyenlőtlenségek csökkentéséről… A valós trendek azonban éppen az ellenkező irányba mutatnak. A digitális gazdaságban soha nem látott mértékben érvényesül a „győztes mindent visz” elv. A legtöbb felhasználóval rendelkező platformnak lesz a legtöbb bevétele, amelyből jó eséllyel képes lesz a többieknél jobban fejleszteni a szolgáltatásait, emiatt még több felhasználót vonz. Egy idő után olyan gazdasági fölényre tesz szert így a „győztes”, hogy bekebelezhet minden feltörekvő konkurenst (lásd a Facebook esetét az Instagrammal és a WhatsApp-pal). Nem véletlenül nincs az Amazonnak vagy a Facebooknak ezernyi jól ismert és népszerű alternatívája…

Az online térben portyázó fogyasztó ajánlások és kritikák ezreit olvashatja minden egyes termékről (legyen szó könyvekről, filmekről vagy pelenkákról), és tipikusan a minősítések alapján rendezi sorba az amúgy kezelhetetlen méretű kínálatot. A győztes – némi költői túlzással - itt is mindent visz… az első oldalra felférő találatok nagyságrendekkel több embert vonzanak, ezzel tovább erősítve vezető helyüket.

Ez a jelenség megjelenik a munkavállalói oldalon is: egy középszert alulról súroló fejlesztő lényegesen nagyobb konkurenciával kénytelen megküzdeni, mint a helyi élelmiszerboltban dolgozó, középszert alulról súroló pénztáros, hiszen a munkája jó eséllyel kiutalható egy a világ túloldalán tevékenykedő szaktársának. Persze a világ legjobb programozói nem tudnak minden digitális munkát maguk elvégezni, ezért is van hiány, de látni kell azt is, hogy nem hangzik túl realisztikusan az, hogy 40-50 éves árufeltöltők, pénztárosok, óvónők, borbélyok, baristák némi online átképzés után tömegével szállhatnak versenybe eme igen kompetitív nemzetközi arénában.

A digitális tér valóban megadja mindenkinek a lehetőséget az érvényesülésre, de valójában sokkal nagyobb a verseny, és sokkal szelektívebb a közeg, ami további társadalmi egyenlőtlenségeket generál.

A távmunka túlzás

Ez az egyenlőtlenség jól látszik, ha közelebbről szemügyre vesszük a távmunka lehetőségét. Ezekben a hetekben a világon milliók tapasztalják meg azt, hogy milyen is otthonról dolgozni. A véleményformálók, online vitákban résztvevők körében értelemszerűen felülreprezentáltak azok, akiknek egyáltalán lehetősége van az ilyen jellegű munkavégzésre. Ebből a buborékból nézve könnyű túlértékelni azt, hogy valójában a munkavállalók mekkora hányadáról van szó. Mindenkit arra bíztatok, hogy egy pillanatra álljon meg, és próbálja megtippelni ezt az értéket!

Köszönet a képért Moistery kommentelőnek! :)

A University of Chicago kutatói szerint az USA-ban az állások 34 százalékáról képzelhető el legalább elméleti szinten, hogy otthonról elvégezhetőek… 34%. Nem kevés, de az általánostól elég messze van.

Tanulságos megvizsgálni azt is, hogy ez a lehetőség milyen korrelációt mutat a fizetésekkel. Az alábbi ábra vízszintes tengelyén az látható, hogy az adott szakmát űzők mekkora hányada él a szegénységi küszöb alatt (ezt igen szigorúan állapították meg, egy négytagú család esetében évi 25465 dollárnál húzták meg a határt). A takarítónők/házvezetők („Maids/Cleaners”) esetében ez az érték 12.7%, a szakácsoknál („Cooks”) 11.3%. (Az ábra alja sajnos az eredeti, forrásként szolgáló bejegyzésben is hiányzik: The quarantine economy: How COVID-19 is worsening economic inequality in America.) A függőleges tengelyén azt ábrázolták, hogy az adott szakma képviselőinek mekkora része tud otthonról is dolgozni.

Amint látható, a korreláció finoman fogalmazva is erős. A jelenlegi karantén-gazdaság pont az anyagilag leginkább kiszolgáltatott réteget sújtja. Illetve pont ez az a réteg, amely semmilyen digitalizáció eredményeként sem tud majd kilépni a digitális térbe. Nehéz lenne kétségbe vonni azt, hogy egy a digitális forradalmon átesett világban is szükség lesz például bölcsődei gondozókra vagy ápolókra. Azokra az emberekre, akik nélkül a digitális foglalkozásokat űzők bizony még otthonról sem tudnának hatékonyan dolgozni, ahogy azt ezekben a napokban sok kisgyerekes család megtapasztalhatja. A legkevesebb amit tehetünk, hogy nem feledkezünk meg róluk, amikor az elkerülhetetlenül tovább robogó digitális forradalom hullámait meglovagolva újratervezzük a világunkat…

Készséggel vállalom, hogy ebben a témában kicsit elfogult vagyok… az alapállásom a szkepticizmus, ami néha már sajnos a cinizmusba hajlik (főleg amikor a „disruptive”-hoz hasonló buzzword-ök jönnek szembe mindenütt). Emiatt a bejegyzést vitaindítónak szánom (eredetileg kommentként indult), és örömmel fogadok minden a fentieket árnyaló, vagy azokkal éppen ellentétes véleményt is a hozzászólások között. A magam részéről tartok tőle, hogy a koronavírus egy még egyenlőtlenebb, még magányosabb világot hagy majd hátra, amelyben a „győztesek még többet visznek”, és amelyben emiatt még tovább nőnek a már most jelenlévő feszültségek.