Foied vinom pipafo cra carefo egy újabb vendégposztja következik, amely egy könyvajánló keretei közt több a blog tematikájába illő kérdéssel is foglalkozik: klímaváltozás, környezetvédelem, kommunikáció a modern világban, népesedés, világnézet…

---------------------------------------

A digitális forradalom tagadhatatlanul átformálta életünket, és ez a változás látszólag a személyességet is előtérbe helyezte. A közösségi hálózatokra ezrével kerülnek föl a kommentárok, vélemények, mindenki hozzászólhat mindenhez, megmutathatja, hogy éppen hol van, mit csinál, miről mit gondol, sőt voltaképpen már nem is kell véleményt formálnia: elegendő, ha mások véleményeit lájkolja vagy egyéb emotikonokkal látja el; az önkifejezésnek egyre újabb és kreatívabb formái terjednek el. A véleménynyilvánítás, úgy tűnik, sohasem volt még annyira szabad és egyszerű, mint korunkban. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy a XXI. század az esszéírók, az önkifejezők kora.

Jonathan Franzen, korunk egyik legjelentősebb és legsikeresebb amerikai írója ezzel az expozéval (és ennek a látszólagos evidenciának a kétségbe vonásával) kezdi 2018-ban (Bart István magyar fordításában 2019-ben) megjelentetett esszékötetét, melynek A világ végének vége címet adta.

A személyesség ugyanis csak látszólagos. A pár másodperces gondolkodással összetákolt Twitter-üzenetek vagy a pár perc alatt összedobott Facebook-megosztások mellőzik azt a munkát, amit egy valódi esszéíró a saját személyiségén elvégez. Igazi esszéből – így Franzen – kevés van, a nagy példányszámú lapokban már nincs is esszérovat, és a differenciált vélemények valójában egyre nehezebben jutnak el az olvasókhoz, hiszen például a Facebookon ezek jellemzően nagyságrendekkel kevesebb megosztást és lájkot kapnak, mint a leegyszerűsített és bombasztikus vélemények, a fogyasztók nézetei tehát egyre jobban elmozdulnak (kondicionálódnak) a szélsőségek irányába.

Franzen vállalkozása az, hogy ellenpéldát mutasson: esszéket írni ma is lehetséges. Kötete 16 írásművet tartalmaz, melyek közül a legrövidebb két oldalas, a leghosszabb pedig 45 (könnyen kiszámolható, hogy a 320 oldalas könyvben a szövegek átlagos terjedelme 20 oldal). Az anyag fölöttébb heterogén; klasszikusnak nevezhető esszék mellett találunk benne szabályos könyvkritikát, irodalomtörténeti reflexiókat, útleírást, sőt egy íróknak készített „tízparancsolatot” is, mely Franzen műhelytitkaira világít rá. Olvasni e szövegeket mindenekelőtt azért jó, mert minden mondatukban érződik, hogy író írta őket. Szóval olyan ember, akinek szavaiban könnyedség, báj, nagyon halk humor, erő és csípés van.

A könyv alapvető témája a környezetvédelem és a klímaváltozás, illetve e kettő viszonya. Az Esszéírás zord időkben című nyitó szöveg arra mutat rá, hogy e két dolog összemosása korántsem problémátlan. Franzennek van egy mániája: madarakat figyel meg. Megfigyeléseiről (mint minden madármegfigyelő) statisztikákat vezet. Minden évben több száz (addig általa nem látott) madárfajt les meg, 2015-ben például saját rekordot állított fel, 1286 madárfajjal. Kevesen tudják (én például nem tudtam), hogy a madárfajok közül mennyire sokat fenyeget a kipusztulás veszélye, aminek semmi köze a klímaváltozáshoz, annál inkább az emberi felelőtlenséghez, tudatlansághoz, önzéshez és szűklátókörűséghez. Franzen írt hát egy esszét a New Yorkerbe, amelyben kifejtette, hogy miközben mindenki csak a klímaváltozásról beszél, jó lenne, ha szemünk a jelenben zajló ökológiai katasztrófákra sem lenne vak. A cikk hatalmas felzúdulást váltott ki, elmondták Franzent „klímatagadónak” és minden rossznak, a Facebookon futótűzként terjedtek a mocskolódó hozzászólások (érdekes módon baloldali felhasználói oldalakon is, vagy főleg ott) – holott a szerző elkötelezettségét a klímaváltozás elleni küzdelemben vagy Demokrata párti meggyőződését senki sem vonhatta kétségbe. Az esszé kitűnő összefoglalása annak, hogy milyen betegségtüneteket produkál világszerte a közbeszéd; de a szerző a felelősséget magától sem hárítja el: a szöveg azzal a reflexióval zárul, hogy nem kellett volna-e mégis máshogyan megírnia azt az esszét, sőt azt is kimondja, hogy ma már bizony máshogyan írná meg.

Franzen madármegfigyelés közben

Ez az utóbbi szemléletmód az, amely az esszéírót megkülönbözteti a twitterelőtől és fészbukozótól: előbbi mindig fenntartja annak lehetőségét, hogy téved, hogy a dolgokat egyoldalúan és hibásan látja, és hogy közéleti megszólalásai folyamatos reflexióra, átgondolt kritikára, vitára, ellenvéleményekre szorulnak.

Szó sincs róla, hogy Franzen tagadná a klímaváltozást vagy azt, hogy azt az emberi tevékenység okozza.

„Valójában olyannyira hiszek a tudományban, hogy a sarki jégsapkák megmaradásában már nem is reménykedem. Csak azt tagadom, hogy a világszerte szép szállodákban konferenciázó jó szándékú elit képes lenne megakadályozni az elolvadásukat. Ez volt a bűnöm az ortodoxia szemében. A klímaváltozás olyannyira befészkelte magát a liberális gondolkozásba, hogy minden próbálkozás más irányba terelni a párbeszédet – legyen az bár az élet kipusztulása a Földön, amin pedig az emberiség már javában dolgozik a klímaváltozás közbejötte nélkül is – vallásgyalázással ér fel.”

Több esszé is erről, vagyis „az élet kipusztulásáról” szól. Igaz, többnyire madáréletekéről. A Balkán-félszigeten vagy Egyiptomban például szabályos madárirtás zajlik; az óceáni madarak túlnyomó többsége veszélyeztetettnek számít (mert beleakadnak a halászhálókba); több száz madárfaj élettere szűkül folyamatosan össze, és sokszor egészen könnyű lenne a megoldás, ha fölébredne az emberekben az igény, hogy óvjuk ökoszisztémánk változatosságát, a biodiverzitást.

Miért pont a madarak érdeklik a szerzőt? Ez a kérdés több megkapó esszének is tárgya. Franzent lenyűgözi a tény, hogy mennyire régóta élnek madarak a Földön, egy réges-régi kor tanúinak tartja őket. Ugyanakkor rámutat sok hasonlóságra is velünk: ők is lakást építenek maguknak, ők is két lábon járnak, és ők is énekelnek (mégpedig olykor tényleg csak úgy, öncélúan), akárcsak mi, emberek. Az Antarktiszon a királypingvinek egészen úgy viselkednek, mint az embergyerekek: játszanak a hóban, szánkáznak, és (szinte arcul csap a mondat) „Mivel az evolúciójuk a világtól távol eső partokon folyt le, az antarktiszi pingvinek azon kevés állatfaj közé tartoznak, amely egyáltalán nem fél tőlünk.” A madarak egy egészen sajátos módozatát mutatják meg a létnek, szóval fennmaradásuk gazdasági hasznosságuktól függetlenül önérték, vagy legalábbis Franzen szerint annak kellene felfognunk.

Mindazonáltal a szerzőt egyetlen írásában sem hagyja el az önreflexió és önirónia, és amikor antarktiszi útjáról beszámol (a kötet talán legjobb, de mindenképpen leghosszabb esszéjében, mely szerkesztettségét tekintve már-már szépirodalmi műgondról árulkodik), maga is megjegyzi, hogy egy ilyen hajóút mekkora ökológiai lábnyomot hagy, és hogy mennyiben járul hozzá ezzel maga is a klímaváltozáshoz, mely közvetve és nem is hosszú távon az egész emberi civilizáció és a földi ökoszisztéma jelenlegi formáját maga alá gyűri. A következtetés (melyet Franzen Dale Jamieson klímaváltozásról szóló könyve kapcsán fogalmaz meg) keserű és pesszimista:

„A probléma abban rejlik, hogy a klímaváltozás tekintetében mit sem számít, hogy valaki autóval jár dolgozni vagy kerékpárral. Az üvegházi gázok kibocsátása olyan hatalmas mértékű, a mechanizmusok pedig, amelyek révén a kibocsátott gáz befolyásolja a klímát, olyan áttételesek, a hatások pedig annyira eloszlanak térben és időben, hogy az okozott kár sohasem lesz visszavezethető a légszennyezés általam kibocsátott 0,0000001%-nyi részére.”

Egy másik helyen még kegyetlenebbül (és csak látszólag cinikusan):

„A klímaváltozásról mindenki egyformán tehet – más szóval senki. Mindenki nyugodtan szidhatja.”

Mindez azonban egyenes úton vezet el valami olyanféle kataklizmához, amilyet még nemigen látott az emberiség. A végkövetkeztetés az, hogy a „világ vége” elkerülhetetlen, hiszen az ember genetikailag arra van programozva, hogy a jelenben éljen, és nem arra, hogy bár kiszámítható módon bekövetkező, de egyelőre még közvetlenül nem látszó katasztrófákra felkészüljön.

„Ezen a hídon is majd csak akkor megyünk át, amikor odaérünk.”

Miért, hogy a kötet címe mégis A világ végének vége?

Olvasás közben említettem egy barátomnak, hogy mit olvasok épp, és ő is megkérdezte ezt. Azt tudtam felelni: ez bizonyára arra utal, hogy az apokaliptikus víziók mindig a „világ végéről” beszélnek, holott a bekövetkező katasztrófa után is lesz világ, csak éppen valami teljesen más formájú, mint a jelenlegi; és hogy az ilyesféle realizmus még riasztóbb is, mint a sci-fik hátborzongató jóslatai.

Ez a magyarázat igaz, hiszen minden cím többértelmű, és többféleképpen értelmezhető. A kötet címe azonban az antarktiszi útról szóló esszé címével azonos, és így persze már másképpen értjük: a „világ vége”, azaz a sarkvidék, annak ökoszisztémája pusztul el az emberi tevékenység nyomán, és kétséges, hogy meddig fognak még létezni királypingvinek.

Van azonban egy harmadik értelmezés is, minden másiknál keserűbb.

„Kétségtelen, hogy az egyes ember azzal teheti a legtöbbet nemcsak a klímaváltozás ellen, de a biodiverzitás fenntartása érdekében is, ha nem hoz gyerekeket a világra.”

A megoldás tehát adott. A túlnépesedett emberiségnek be kell húznia a vészféket. Csakhogy – ezt a kérdést így persze nem teszi föl Franzen, legfeljebb sejteti – milyen élet lenne az, amelyikből hiányozna a fiatalság, a megújulás lehetősége, a gyermeki pillantás naivitása?

A világ vége jóslatoknak úgy lehetne a leghatékonyabban véget vetni, ha egyszersmind az emberi élettől is megvonnánk saját megújulásának lehetőségét, és elöregítenénk. Franzen kötetének az a legnagyobb értéke, hogy nem egyszerűsíti le a problémát jókra és gonoszakra – rámutat, hogy önmagunkban rejlik mindkét lehetőség, és saját életfelfogásunk az oka minden bajnak. Megoldásnak csak annyit kínál föl (bár ez nem kevés), hogy nézzünk magunkba, és a közösségi hálókon megosztott, a problémákat leegyszerűsítő tartalmak lájkolgatása helyett dolgozzunk egy kicsit többet magunkon.

Ha már elpusztul a világ, legyen a sírján egy énekesmadár, aki megsiratja.

---------------------------------------
Ajánlott írások

A témához kapcsolódóan ajánlom a blog ezt megelőző, „A szemétben gázoló kisgyermek panaszai...” című bejegyzését illetve az az alatt összegyűjtött egyéb cikkeket és könyveket:

• „Környezetvédelem és konzervativizmus” -Mondataink blog
• Interjú Jordán Ferenccel – Válasz Online

Ajánlott könyvek:

• J. B. MacKinnon: The Once and Future World - Nature As It Was, As It Is, As It Could Be
• Richard Louv: Last Child in the Woods - Saving Our Children from Nature-Deficit Disorder: Saving Our Childern from Nature-deficit Disorder

Ezek kicsit nehezebben, és csak angolul beszerezhetőek, de magyarul is elérhető Roger Scruton „Zöld filozófia” című írása, amit bár még nem olvastam, de az általam eddig fellelt vélemények alapján egyrészt érdemes, másrészt sort fogok rá keríteni.